Városháza Hamburgban
Már a múltkori írásom kapcsán előrevetítettem, hogy legtöbben az utazások előfeltételét jelentő pénz témájánál akadnak le. Így tette ezt egy kedves, ismeretlen hozzászóló is, azzal a megjegyzéssel, hogy normális országban… Nos, mindenkinek joga van a véleményéhez, sőt, de ne feledkezzünk meg a normális fogalmának meghatározása már a görög filozófusoknak is komoly fejtörést okozott, és ez az óta sem változott. Ne kifogásokat keressünk, hanem munkát, mint ahogyan azt mi is öcsémmel tettük, már a hetvenes évek legelején, kezdve először Nyugat-Németországban, pontosabban Hamburgban, 1970-ben, egy kartongyárban, ahol én 17 évesen először dolgoztam napi nyolc kemény német órát, négymárkás órabérrel és a leggazdagabb és legboldogabb ifjú voltam a szabad világ fiataljai között, amikor a német haverok havi zsebpénze átlag húsz márkát tett ki. Amikor a főnököm megkérdezte, szeretnék-e túlórázni, mert zsoliként a szabadságukat töltő állandó munkások kellett helyettesítenem bármelyik gépen, amit időközben megtanultam, még ha nem is akartam, válaszom tömören hangzott: „Nem akarok túlórázni, még nyolc márkáért sem.” A válasz még rövidebb volt: „Dann müssen Sie!”
Hamburg térképe
Aki nem akar, annak muszáj. Heti nyolc vízhólyag volt a két tenyeremen, de ma sem bánom. Ott tanultam meg dolgozni, ott ismertem meg a munka igazi becsületét, és annak a pénznek a jelentőségét, amit magam kerestem meg. Amikor már azt hittem, hogy mindennel végeztem, amit aznap rám szabott kedves főnököm, és ezt jeleztem is neki, kivezetett az udvarra és megmutatta a hatalmas és ijesztő hegyekben álló papír és kartonhulladékot, majd kezével, bizonyos mozdulatokkal leírta, mi a feladatom, eszembe jutott szerencsétlen görög ősöm is, akit valamilyen Sisyphus -ként emlegetnek ma is. Ekkor azt is megtanultam, ha befejeztem a munkát, feladatot, nem jelentkezem örömömben és büszkén, majd megtalálnak, ha valami még vár rám.
Tény és való, Hamburgig a vonatjegyet megelőlegezte édesapám, de abból az 1200 német márkából, amit én megtakarítottam, már én finanszíroztam a család izgalmas skandináv kalandjait, rokonlátogatás címen. Ha most valaki azzal jön nekem, hogy nyugaton senkije se nincs, se rokon, se ismerős, se barát, akkor az a valaki csak nem tudja, mert nem járt utána, hány ilyen kapcsolata létezik. Természetesen ezekkel a kapcsolatokkal élni lehet és nem szabad visszaélni.
Ha valaki esetleg arra apellál, hogy az óta negyven év telt el, csak arra figyelmeztet, mennyivel lett könnyebb és olcsóbb az utazás, és nem arra, hogy én mennyivel vagyok öregebb. Azt magam is érzem, és ezért ma már jóval kevesebbet utazom. Mert mindent a maga idejében kell tenni. Akkor, amikor az ember (palánta) még szabad, független és tele energiával, álmokkal…
Ha én nem indulok el akkor, 17 évesen, német nyelvet gyakorolni, mert az aktív idegen nyelvet csak a megfelelő beszédkörnyezetben lehet elsajátítani, a többi csak előkészület, vagy felesleges idő és energia, valamint pénzpazarlás, akkor soha nem járom be a világ nagy részét. Tudja ezt mindenki, aki nyolc-tíz évet tanult egy idegen nyelvet és az eredménye annyi, hogy meg sem mer szólalni az adott nyelven. Letagadja, hogy egyáltalán tanulta a nyelvet. Tanulta? Kérdem én. Miért tanulta? Hogy ne használja? Legtöbb fiatal, sajnos, későn ébred, amikor már elmentek a vonatok, mert mindig könnyebb a kifogások keresése és kezelése, mint nyolc-tizenkét órát lehúzni egy német kartongyárban, a helyett, hogy közben a hasam is süttethetem elnyúlva a Tisza-parton, ne adj isten az Azúr-parton. Sokan a generációmból nem éltek a lehetőséggel, pedig nekik is adott volt, mint ahogyan adott az ma is, még a nem normális országokban is.
Ma olvastam egy másik cikket a Magyar Szó hasábjain. Egy szabadkai egyetemista lány négy hónapot töltött ösztöndíjjal Olaszországban. Közben tanult, angolul, olaszul, bejárta, utazta a környék kultúrában gazdag városait, mint Firenze és egyebek. Mit tett ő, amit mások nem tehetnek meg? Csak odafigyelt a lehetőségre és élt az alkalommal. Tanult is közben. Ma már szinte nálunk is számtalan hasonló lehetőség létezik, még ha nem normális országként kezeljük is bármire hivatkozva Szerbiát. Ma már nincs vízumkényszer. Ami évekig, sajnos tartott, és megkeserítette, alaptalanul megalázta és megnehezítette a fiatalok lehetőségeit, de tudom, hogy akik akkor is elszántak voltak, megtalálták a megoldást, hogyan induljanak el. Sajnos sokan a fiatalok közül úgy elmentek, hogy sokáig vissza se akartak jönni. Külföldön telepedtek le tartósan, távol az igazi gyökerektől. Tanultak, keményen dolgoztak, és most már haza is utaznak. Minden téren, ami létezik, gazdagabban és itt legkevésbé az anyagiakat tartom fontosnak.
Aki azt hiszi, gondolja, hogy ma nyugaton nem talál szezonális munkát, amiből első útját megalapozhatja, valóban ne induljon el. Maradjon ott, ahova kishitűsége köti. A bátrabbak majd jelzik, hogy az út járható, amiről beszélek.
Bővebben:
