Seattle (Wikipedia)
Mindez 1983-ban történt, a blues túrán. Arra már nem emlékszem, hogyan keveredtünk el a Csendes óceán partján fekvő nagy és híres városba, valószínűleg útba esett, és ott még előző utam során nem jártam, így én sem ellenkeztem. Lássuk, amit látni kell! Ezeknek az utazásoknak a lényege pont abban a szabadságban bontakozhatott ki, hogy nem volt előre semmi külön eldöntve, meghatározva, a visszaindulás dátumát és helyét kivéve. Azon belül szinte minden spontán alakult, még ha volt is egy előre „meghatározott útiterv”, melynek legfontosabb eleme Torontóból indulva azonnal el is dőlt. Irány nyugat, vagy kelet. Később észak vagy dél. Azért mondom ezt így, mert a négy utazás során valóban mindegyik változat megtörtént.
A szereposztás már ismerős. VIKTOR, BOSZANAC, és jómagam. Miután aprópénzért SAN DIEGOBAN felújították a hűtőnket, mi a ronccsal, ahogyan Ildikó nevezné, északnak vettük az irányt és nem tágítottunk az óceán partjától. Ott mindig kellemes és hűvös szellő fújdogált és mi jól éreztük magunkat. Különösen San Francisco volt ránk, Viktorra pláne, nagy hatással, de erről már regéltem. Oregon államban megnéztük a NAGY FA nemzeti parkot. Az egyik ott felnőtt, ki tudja hány éves fenyőn keletkezett alagúton áthajtva roncsunkkal, (dehogy volt roncs, imádtuk, a legjobb autónk volt), egyre közelebb értünk SEATTLEHEZ . A bosnyák egyfolytában körmölte apró gyöngybetűivel élmény beszámolóját, a híres naplóját, és különösebben nem zavart bele a programok alakításába. Neki minden megoldás, lehetőség jó volt. Mivel nem öltözte túl se magát, kétszer körbeutazta a kontinenst ugyanabban a trikóban és gatyában, na meg a szandál, nem is értettük, miért hisztériázik egyik este, amikor kinyitotta a fiókját és egy másik gatyát keresett. Miután megtalálta, (az ötvenes évekből származhatott fekete fürdőgatya modell) maga elé emelte és megvádolta Viktort, hogy lopva használja a gatyáját. Ebből egy egész éjszakát betöltő perpatvar keletkezett, mert Viktor is kikérte magának. Én az óta is röhögök, most is, amikor ez eszembe jut. Még az írást is abba kellet hagynom. Ha történetesen KUSTURICA is velünk utazik egy rejtett és ezért láthatatlan kamerával, biztosan beleőrül, és nem kap sehol, semmilyen pálmát.
Estefelé megérkeztünk JIMMY HENDRIX szülővárosába. Az első utunk egy sarki kocsmába vezetett, miután valahol leparkoltunk a külvárosban. Néhány ember lézengett a gyéren megvilágított helyiségben, de a zene az önmagáért beszélt. A bárpultnál egy korunkbeli fiatalember, szőkésbarna göndör hajjal könyökölt és a sörét üvegből szopogatta. Bemutatkozott, ő John. Mintha ránk várt volna már évek óta, mosolygott szelíden. Beszélgettünk. Előkerült azonnal a blues, a horgászat, meg ki tudja mi nem, amikor egyszer John megjegyezte: „Holnap ráérek és kivihetlek benneteket a tóra horgászni, ha van kedvetek. Ott lakok a környéken.”
„Ez jó ötlet, de hol és mikor találkozunk?” –kérdeztem vissza. „Tudjátok mit? Aludjatok nálam, van hely bőven, és így már ezt a problémát is megoldottuk.” –válaszolta olyan természetesen, mint ha már fél évszázada a legjobb barátai lennénk.
Amikor megérkeztünk tóparti lakásába, a város egyik legszebb részébe, a szám is tátva maradt, pedig láttam már ezt-azt az életben. Mondom is magamban, ilyen nincs. Ekkora szerencsét. Mi jöhet még ez után? Késő éjszakáig beszélgettünk, mint akiknek ez a legtermészetesebb. Bár az lenne. Érdekelte Európa, az ottani élet, kultúra, és legalább annyira örült a velünk való véletlen találkozásnak, mint mi magunk, akik fél óra sem telt el, otthon éreztük magunkat lakásában. Az is kiderült közben, hogy ugyanabba az általános iskolába járt HENDRIX is mint ő, aki tőle csak néhány évvel volt idősebb, és szárnyait már akkor nagyban bontogatta gitárnyúzás témakörében.
Elaludtunk. Hatalmas telefoncsörgésre ébredve John csak elérte előbb-utóbb a kagylót és hosszasan magyarázott valakinek valamit a vonal másik végén, majd amikor végre letette, így szólt: „Fiúk, a horgászat sztornó. A barátnőm hívott. Ma van az édesanyja születésnapja. Kárpótlásként, ha van kedvetek, születésnapi partira megyünk. Mindannyian meg vagytok hívva.” –tette hozzá arcunkat fürkésző tekintettel, lesve a reakciót. Mi egymásra néztünk, én egy kicsit még morogtam is magamban, elvégre a horgászatra készültem, de beleegyeztünk a hirtelen fordulatba. Amerikai születésnapon még úgy sem voltunk, most az is megadatott.
Kora délután egy olyan csinos és szép nő érkezett a házhoz, hogy azt hittük valamelyik divatlapból bújt elő. Kiderült, ő John barátnője. Mi lesz itt még, sopánkodtunk? Félóra autózás után megérkeztünk egy hatalmas kertes ház elé, ahol még három divatlapból szalasztott hölgy jött elénk, összecsókolva Johnt, velünk kezet fogva sorba bemutatkoztak. Ők ketten voltak a John gyönyörű barátnőjének húgai, egyik szebb, mint a másik, hatalmas kék-zöld szemekkel. Majd jött az ünnepelt, a mama, a születésnapos. Ekkor már nem bírtuk cérnával és most nem idézem, hogy Viktor mit mondott halkan, egy olyan egzotikus nyelven, amit csak mi érthettünk. Tisztelettudóan bemutatkoztunk mi is. John büszke volt európai barátaira, mint később kiderült, a születésnap legnagyobb meglepetésére.
A kerti partin lehettünk negyvenen-ötvenen. Számunkra mindenki először látott személy, kivéve Johnt, akit már lassan egy napja ismertünk. Mivel bosnyák barátunk ekkor még nagyban tanította önmagát az angol nyelv magasztos ismereteire, szűkre szabottan beszélgetett. Általában két szót használt minden feléje irányuló kérdés megválaszolására. Ezen szavak a YES és a NO voltak. Ő ezzel mindent letudott és egy sarokba húzódott félre, kedvenc naplójával a kezében és csak írt, írt. Egyfolytában írt egy kis asztalkán, előtte egy sörösüveggel, amit néha meghúzott.
Ezen látvány, valamint tevékenység a végén oda vezetett, hogy a vendégek nagy része körbe állta és nem tágított mellőle. Nézték, amint ez az ember ekkor már kissé feszélyezetten a naplója oldalaira, számukra megfejthetetlen hieroglifákat ír, és mint ha tudomást sem venne az élet egyéb dolgairól, el van foglalva. Központi figura lett. Nekünk kellett magyarázni a többieknek, bosnyák barátunk mit tesz-vesz. Valahogy így lehet Amerikában ki és feltűnni. Másképpen nem.
Aki ezt a mesét nem hiszi el, mert miért hinné, az megkérdezheti Viktort, hogyan is történt a dolog SEATTLEBEN? Van egy másik, de nehezebb megoldás. Előkeríti MILOVANT Vancouverben, és elkéri tőle naplóját. Én tudom, hogy JACK KERUAC kultikus könyve, ÚTON,
(ON THE ROAD), melyet valahol 1955-ben adtak ki először, unalmas olvasmány bosnyák barátunk naplójához képes. A különbség csak az, egyikről tud az egész világ, a másikról meg csak mi hárman tudunk. De jól éreztük magunkat SEATTLEBEN, Johnnál. Ez biztos.
