Dzsalál ad-Dín Rúmi 13. századi perzsa költő és misztikus egyik legismertebb példázatában elefántot vezetnek be egy teljesen sötét helyiségbe. Az emberek tapintással próbálják megfejteni, mi áll előttük. Egyikük az ormányát éri el és valami csőszerűnek gondolja, más a fülét tapintja, ezért legyezőhöz hasonlítja, aki pedig a lábához fér hozzá, oszlopot vél felfedezni benne. Mindegyikük igazat mond arról, amit megtapasztalt, mégis téved, amikor a kezébe akadó részletből próbálja megrajzolni az egészet. Rúmi szerint ha gyertya lett volna a kezükben, egyszerre láthatóvá vált volna az, amiről addig csak részismeretek alapján vitatkoztak.
A politika világában ritkán gyújtanak olyan lámpást, amely egyszerre minden homályt eloszlat. Van azonban egy prózai eszköz, amely megmutatja, mekkora súlyt képviselnek azok, akik egy közösség nevében kívánnak megszólalni. Ezt az eszközt választásnak nevezik. Néhány hónappal a magyarországi kormányváltást követően talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy Budapesten kit szeretnének a vajdasági magyarság jövőbeni partnerének látni. Sokkal inkább az, hogy amikor felgyullad a fény, milyen politikai valóság rajzolódik ki itt, Vajdaságban, s vajon meg lehet-e változtatni ezt a képet anélkül, hogy maguk a vajdasági magyar választók változtatnának rajta.
Hasonló gondolatot fogalmazott meg néhány nappal ezelőtt dr. Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, amikor arról beszélt: azt, hogy a vajdasági magyar közösség kiben hisz, kiben bízik és kitől vár megoldásokat, sem Belgrádban, sem Budapesten nem dönthetik el helyette. A VMSZ elnöke ebből kiindulva az együttműködés szükségességét hangsúlyozta az új magyar kormánnyal, miközben arra is emlékeztetett, hogy pártja megalakulása óta különböző politikai színezetű budapesti kormányokkal találta meg a közös nevezőt. Érvelésének lényege világos: ahogyan Vajdaságból tudomásul kell venni a magyarországi választók döntését, úgy Budapestnek is tiszteletben kell tartania a vajdasági magyar választók akaratát.
A STRATÉGIAI PARTNERSÉG HÁTTERE
Ebből persze még nem következik, hogy a két fél között szükségszerűen bizalmi válságnak vagy politikai szembenállásnak kell kialakulnia. A bizalom nem egyik napról a másikra épül fel. Különösen akkor nem, ha Budapesten egyesek – hiányos ismeretek vagy politikai narratívák hatására – a VMSZ-re egyelőre elsősorban az előző magyar kormány egyik legszorosabb külhoni szövetségeseként tekintenek. A VMSZ és a Fidesz vezette magyar kormány közötti valóban szoros kapcsolat sem valamiféle eleve elrendelt politikai szövetségként született. A 20. században oly sok megpróbáltatást, szenvedést és megaláztatást átélt vajdasági magyar közösség számára különös jelentősége volt annak, hogy 2010 után gyökeresen megváltozott Budapest nemzetpolitikája. A kettős állampolgárság mellett olyan, korábban nem tapasztalt léptékű támogatási rendszer épült ki, amely az oktatástól és a kultúrától az egyházakon át a gazdaságfejlesztésig a közösségi élet szinte valamennyi fontos területét érintette.
Ebben a folyamatban vált egyre szorosabbá – a Kárpát-medence más magyar politikai szervezeteihez hasonlóan – a VMSZ és a Fidesz együttműködése is. A stratégiai partnerséget mindenekelőtt a közös nemzetpolitikai célok és az azok nyomán Vajdaságban elért eredmények alapozták meg. Aligha függetleníthető ettől az sem, hogy a vajdasági magyar választók abszolút többsége a magyarországi választásokon rendre a Fidesznek szavazott bizalmat.
Mindezek fényében badarság volna a VMSZ-t bármely budapesti politikai erő „csicskájának” tekinteni. A párt nem a Fidesz vajdasági fiókszervezete volt, ahogyan egy kormányváltás után sem kell a Tisza fiókszervezetévé válnia. Saját politikai közösséggel, saját választókkal és tőlük kapott felhatalmazással rendelkezik. Éppen ezért nincs abban semmi ellentmondás, ha egy más politikai színezetű magyar kormánnyal is működőképes kapcsolat kialakítására törekszik.
ERDÉLY TANULSÁGA
A magyar–magyar politika közelmúltja ismer olyan történetet, amelyben a kezdeti távolság jóval nagyobb volt. Érdemes felidézni Erdély példáját. A Fidesz és az RMDSZ kapcsolata korántsem volt mindig olyan szoros, mint amilyenné később vált. A 2000-es évek második felében a Fidesz az RMDSZ-en kívüli politikai erőkkel kereste a szorosabb együttműködést és egy erősebb erdélyi magyar politikai alternatíva kialakulását támogatta. Az erdélyi magyar választók nagy többsége azonban továbbra is az RMDSZ-nek szavazott bizalmat, az alternatív szervezetek pedig nem tudták átvenni annak helyét.
Ez aligha mellékes részlete a történetnek. Budapestnek lehetett véleménye az RMDSZ akkori politikájáról, lehettek más szövetségesei és más elképzelései arról is, milyen irányt kellene követnie az erdélyi magyar politikának, a választói felhatalmazást viszont nem lehetett Budapestről átruházni egyik szervezetről a másikra. Arról továbbra is az erdélyi magyarok döntöttek, s választásról választásra világossá tették, kit tekintenek első számú politikai képviseletüknek. Az idő aztán sok mindent elrendezett. A Fidesz vezette kormány és az RMDSZ között fokozatosan szoros együttműködés alakult ki, noha korábban komoly politikai ellentétek választották el őket egymástól. Az erdélyi példa arra is figyelmeztet, hogy az anyaországi politikai rokonszenvek változhatnak, új partnerek jelenhetnek meg, s a korábban nehezen elképzelhető együttműködésekből idővel tartós szövetségek is születhetnek.
A VAJDASÁGI MAGYAR POLITIKA ERŐVISZONYAI
Vajdaságban korai volna arról beszélni, hogy Budapest át kívánná rendezni ezeket az erőviszonyokat. Az elmúlt hetek történései mellett ugyanakkor nehéz volna elméletinek tekinteni a kérdést. A Tisza-kormány határon túli magyar ügyekért felelős helyettes államtitkára első hivatalos egyeztetését éppen a nemrégiben egyesületként bejegyzett Vajdasági Magyar Újrakezdés képviselőivel folytatta, ami a többi vajdasági magyar ellenzéki szervezet körében felháborodást váltott ki. Önmagában abban természetesen nincs semmi rendkívüli, ha egy új kormány új szereplőket is meghallgat. A VMÚ azonban egyelőre választáson nem mérette meg magát, így arról sem tudhatjuk, mekkora társadalmi támogatottság áll mögötte. A VMSZ kétségtelenül a vajdasági magyar közösség legerősebb választói támogatottsággal rendelkező politikai szervezete, jelentős tagsággal és kiterjedt szervezeti háttérrel, képviselőkkel a köztársasági és a tartományi parlamentben, valamint szinte valamennyi érintett vajdasági önkormányzatban. Ez persze nem jelenti azt, hogy Budapestnek ne kellene meghallgatnia a VMÚ vagy bármely más vajdasági magyar szervezet véleményét is. A meghallgatás és a választói felhatalmazás azonban két külön dolog. Ha a választásokon legerősebb támogatottságot szerzett politikai erőt félretéve egy választói legitimációval egyelőre nem rendelkező szervezetet tekintenének a közösség első számú partnerének, az nagyjából olyan helyzetet teremtene, mintha az uniós intézmények nem a magyar választók bizalmából kormányra került Tiszát, hanem egy parlamenten kívüli politikai szervezetet tekintenék Magyarország első számú politikai képviselőjének. Tárgyalni bárkivel lehet, a választók döntését helyettesíteni már aligha.
A MAGYAR ÉRDEKKÉPVISELET TÉTJE
Mindez különös súlyt kaphat az őszre várt előrehozott szerbiai parlamenti választások előtt. A vajdasági magyar ellenzéki szervezetek jelentős része az úgynevezett egyetemista mozgalom mögött sorakozott fel, vagy legalábbis abban látja a jelenlegi hatalom alternatíváját. Ez önmagában legitim politikai döntés. Egy kisebbségi közösség számára a tét nagyobb annál, hogy melyik szerbiai párt kerül kormányra és melyik ellenzékbe: az is kérdés, marad-e önálló és kellő súlyú magyar képviselet a törvényhozásban. Egy-két magyar név egy országos ellenzéki listán ezt aligha pótolja, különösen akkor, ha a jelöltek mandátumot sem érő helyre kerülnek. Kockázatos volna, ha Budapest már a választások előtt olyan, még alakulóban lévő szervezetek mellett tenné le a garast, amelyek végül nem önálló magyar érdekképviseletként indulnának.
A vajdasági magyar politizálás mögött egy régi kisebbségpolitikai felismerés is meghúzódik: amíg lehetséges, a közösség képviselőinek keresniük kell az együttműködést a mindenkori hatalommal. Kisebbségiként ellenzékben lenni ugyanis kettős hátrány: egyszerre kell kisebbségi helyzetből és a döntéshozatalon kívülről eredményeket elérni. Az ellenzéki út akkor marad, amikor a hatalom nem hagy teret az együttműködésre, vagy maga fordul a kisebbség ellen.
A vajdasági magyarság keserves történelmi tapasztalatai miatt mindez korántsem elméleti kérdés. Óriási erőfeszítéssel sikerült olyan eredményeket elérni, amelyekhez politikai érdekérvényesítés nélkül aligha vezetett volna út. Lehet vitatkozni az elmúlt évtizedek politikai teljesítményéről, arról azonban már jóval nehezebb, hogy szüksége van-e nemzeti közösségünknek önálló és tényleges politikai súllyal rendelkező képviseletre Belgrádban.
Ősszel aztán ismét felgyullad az a bizonyos lámpás. Kiderül, kinek szavaznak bizalmat a vajdasági magyarok, kit bíznak meg érdekeik képviseletével. Amit pedig a választók eldöntenek, azt illik majd tudomásul venni Belgrádban és Budapesten egyaránt.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
