A filmnézés évtizedeken át ugyanazt az élményt nyújtotta: közös nevetést a moziteremben, a pattogatott kukorica illatát, izgatott várakozást a sötétben, később pedig a családi videózás meghitt pillanatait. Mára azonban a képernyőink körül forog minden – telefonon, táblagépen, laptopon, bárhol és bármikor elővarázsolhatjuk saját minimoziélményünket. És a változásnak koránt sincs vége. De hogyan jutottunk el idáig? Hogyan változott a filmnézésből az elmúlt évtizedek alatti közösségi eseményből egy szinte teljesen személyre szabott élmény?
A második világháborút megelőző és az utána következő időszakban a mozizás volt az első számú szórakozási forma. A városokban és kisebb településeken is zsúfolásig telt vetítőtermek fogadták a közönséget.
A filmnézés akkor közösségi élmény volt, és a mozikban töltött idő egyfajta társadalmi eseménynek számított. Jómagam is nem titkolt nosztalgiával gondolok a gyermekkoromra, amikor szüleimmel, de főleg édesapámmal rendszeresen belépőjegyet váltottunk az akkor éppen aktuális Bud Spencer- és Terence Hill-filmekre, és nemegyszer megtörtént, hogy a vetítések előtt kígyózó sorban kellett tipegnünk a már akkoriban is eléggé lepukkant zentai Tisza mozi jegypénztáráig, de sem a várakozás, sem a dohos moziterem, a rossz állapotban lévő, kényelmetlen székeken ülés, olykor a mögöttünk ülő néző által a nyakunkba köpött szotyolahéj sem rontott a közösségi élményen. Biztos vagyok abban, hogy hozzám hasonlóan sokan visszavágyakoznak azokba az időkbe.
A filmszínházak koporsójába a videómagnók és a VHS-kazetták elterjedése ütötte bele az első szöget. A „házi mozi” megjelenésének köszönhetően odahaza is kényelmesen, újra és újra meg lehetett nézni a kedvenc filmjeinket, a videotékák a múlt század nyolcvanas, kilencvenes éveinek ikonikus tereivé váltak. Hétvégenként nálunk is nemegyszer összeverődött a haveri társaság egy-egy aktuális sikerfilm (kalózmásolatának) megnézése kedvéért. Az akkori békeidőkben a zentai pincediszkóban, az egykori Nagy-Jugoszláviában állami ünnepnek tekintett köztársaság napján (november 29-én) 48 órás diszkótáncmaratonokat, és vele párhuzamosan videómaratont szerveztek. Amíg az akkori helyi menő csávók és csinibabák a diszkó nagytermének egyik szegletében a végkimerülésig táncoltak, addig mi, „lúzerek” a kisteremben órákon keresztül néztük az amerikai filmek nem túl tökéletes kalózmásolatait. Nemegyszer megtörtént, hogy egy-egy film nézése közben az az érzésünk támadt, mintha az egészet egy hőkamerán keresztül nézzük, annyira rossz másolatot sikerült beszerezniük. Mindezek ellenére az effajta mozizásnak is megvolt a maga diszkrét bája, ahogyan a videókölcsönző pultja mögött ülő, általában csinos hölgyekkel való beszélgetéseknek is. A VHS-t a DVD és a Blue Ray megjelenése követte. A kilencvenes évek végén, illetve a kétezres évek elején, az internet elterjedésével megjelent a digitális formátum, és ezek megosztását lehetővé tévő alkalmazások is. Ettől kezdve egymás számítógépéről vehettük át, „torrentezhettük”, majd pedig nézhettük meg a filmeket. Persze az más lapra tartozik, hogy mennyire volt legális az egész. Viszont olyan országokban (amilyen pl. Szerbia is), amelyekben jórészt csak a legnagyobb városokban van működő filmszínház, a mai napig a „mozizás” az egyedüli módja annak, hogy „képben lehessünk” az aktuális filmes alkotásokkal.
Az ezt követő időszakban a kábeltévé és a filmcsatornák kínálata is jelentősen bővült: az olyan tematikus kábeltelevíziós csatornákon, mint amilyen az HBO, a Cinemax, a Film+, az AXN stb. nap mint nap nézhetünk filmeket.
A kétezres évek közepétől az úgynevezett internetes tartalomsugárzók, streaming-platformok megjelenésével újabb átalakuláson estek át a filmnézési szokások, és ez a folyamat napjainkban is tart.
A filmnézés ma már nem feltétlenül időponthoz kötött, egyre nagyobb szerepet kap a rugalmas elérés, a különböző felvételi és visszajátszási funkciók és az otthoni szórakoztatási rendszerek fejlődése.
A Netflix, az HBO Max, a Disney+, az Amazon Prime Video és más platformok belépése új paradigmát teremtett. Ma leginkább egyéni ritmusú, korlátlan hozzáférésű, valamint multiplatformos, vagyis (okos)televízión, számítógépen, táblaszámítógépen és mobiltelefonon is nézhetünk filmeket, sorozatokat, és nem utolsósorban bármikor és bárhol elérhető.
A nézők ma már sorozatokat „darálva”, filmeket akár félbeszakítva, több részletben fogyasztanak, ami a befogadási szokásokat is megváltoztatta. A streaming elhozta a globális premiereket és a személyre szabott ajánlórendszereket is. Így ma algoritmusok segítenek eldönteni, mit nézünk legközelebb. Ezek hátulütője ugyanakkor az, hogy ma már kis ezer szolgáltató ontja ránk a tárházában lévő filmeket és sorozatokat, persze véletlenül sem ingyen. Szolgáltatótól függően pedig 7–25 euróba is kerülhet az előfizetés.
Ugyanakkor, annak ellenére, hogy a mozik, főleg a blockbusterek és a fesztiválfilmek esetében továbbra is kiemelt szerepet játszanak, a nézők egyre kevésbé tekintik a filmnézést társas eseménynek. A járványidőszak tovább gyorsította ezt a folyamatot: sokan szoktak át teljesen az otthoni „filmfogyasztásra”. Ez pedig a generációk között is éles különbséget teremt. Ugyanis, amíg a 40–60 évesek egy része még mindig ragaszkodik a mozizáshoz vagy a televíziózáshoz, a fiatalabb generáció számára a streaming és a mobilnézés a természetes.
Nyitókép: Fotó: Pixabay
