Minden évben, amikor az ősz beköszöntével hűvösebbre fordul az idő, és a fák lassan lehullajtják utolsó leveleiket, valami különös csend ereszkedik a világra. Ez a csend nemcsak a hiányról, hanem az emlékezésről is szól. Az ember ilyenkor megáll egy pillanatra, gyertyát gyújt, virágot tesz valaki sírjára – és közben végiggondolja mindazt, ami volt, s mindazt, ami maradt. Mindenszentek és halottak napja nem csupán a gyász ideje, de az összetartozásé is. Azé a láthatatlan köteléké, amely élet és halál között feszül, és amelyet az idő és a távolság sem tud elszakítani. Az üdvözült lelkek és a mindenkori elhunytak tiszteletét, közösségi megemlékezését is jelenti.
Ezeken a napokon mintha lassabban járna az idő. A temetőkben mécsesek százai pislákolnak. Apró lángok, melyek egyenként talán jelentéktelenek, együtt azonban melegséget árasztanak a novemberi sötétségben. Minden gyertya egy-egy történet. Egy kimondatlan szó, egy félbehagyott mondat, egy ölelés, amelyre már nincs alkalom. És ahogy ott állunk a sírok között, a lelkünk is elcsendesedik – mert tudjuk, hogy mindez az élet rendje, bármilyen nehéz is elfogadni.
Az idén számomra ez az emlékezés különösen fájdalmas. Tavaly november 12-én elveszítettem az édesapámat. Két hétig volt kórházban – két hét, amely egyszerre tűnt végtelennek és túl rövidnek. Minden olyan gyorsan történt, hogy a lelkem csak később kezdte felfogni, mi is volt valójában. Amikor a nővérem felhívott, és kimondta a szavakat, amelyeket senki sem akar hallani, mintha megállt volna körülöttem a világ. Azóta minden más. Minden kicsit halkabb, kicsit üresebb, és valahogy minden napban ott bujkál egy gondolat: milyen jó lenne, ha most is itt lenne.
Az apa és lánya közti kapcsolat különös dolog – van benne erő, biztonság, de van benne egyfajta gyermeki hit is, hogy amíg ő itt van, semmi baj nem történhet (Fotó: Pexels)
Sokszor nem kellett beszélnünk – elég volt egy pillantás, és tudtuk, mit gondol a másik. Zárkózott ember volt, nem sokat beszélt az érzéseiről, de valahogy mindig éreztük, mennyire szeret minket. A maga csendes módján, de abban a szeretetben volt valami szilárd, megnyugtató. Biztos pont volt, amelyre mindig számíthattam. Most, hogy nincs, az ember rádöbben, mennyi minden kötötte hozzá a mindennapjait – egy szófordulat, egy illat, egy mozdulat, amelyet tőle tanultam.
A temetőbe kimenni már más. Most nemcsak egy hely, ahol a gyertyák fényét nézem, hanem egy hely, ahol ott van ő. Ahol leülhetek mellé, elmondhatom, mi történt azóta, és ahol kicsit újra gyerek lehetek, még ha csak néhány percig is. Már van kihez kimenni – és ez a gondolat egyszerre fájdalmas és megnyugtató. Fájdalmas, mert nem így kellene lennie. Egyben megnyugtató, mert érzem, hogy valahol ott van, figyel, hallgat, és talán mosolyog, amikor beszélek hozzá.
Az apa és lánya közti kapcsolat különös dolog. Van benne erő, biztonság, ám van benne egyfajta gyermeki hit is, hogy amíg ő itt van, addig semmi baj sem lehet. És amikor ez a hit egyszer megszűnik, a világ hirtelen törékenyebbnek tűnik. Mégis, valahányszor elbizonytalanodom, hallom a hangját, ahogy azt mondja: „Menni fog. Csak csináld.” Ez a hang már bennem él, és talán ez a legnagyobb ajándék, amit tőle kaptam.
Most, amikor újra gyertyát gyújtok, tudom, hogy nemcsak érte ég, hanem mindazért a szeretetért, amelyet tőle tanultam. Mert végül ez marad meg – a szeretet, amelyet adtunk és kaptunk. És amíg ez ott van bennünk, addig ők is velünk maradnak.
Nyitókép: Ezrek látogatnak ki szeretteik sírjához a temetőbe az előttünk álló napokban (Fotó: Pexels)
