Miközben e sorokat írom, az 1944-es vajdasági tragikus eseményekről tartandó temerini előadásomra készülök. Néhány nap, és elérkezik október 23-a, amikor a magyar nemzet az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezik. Ha meg akarjuk érteni, miért fogott fegyvert a magyar nép 1956 őszén, és miként vált ez – a kezdetben központi irányítás nélküli felkelés – a 20. század egyik legnagyobb nemzeti és lelki forradalmává, vissza kell mennünk 1944-hez, a második világháború utolsó hónapjaihoz. Akkor kezdődött az a folyamat, amely lassan, de biztosan elvezetett 1956-hoz.
1944 őszén a Vörös Hadsereg elérte a magyar határt. A szovjet csapatok délről, a jugoszláv front felől is beléptek, és október végére a Tiszától délre fekvő területek, köztük Bácska, már szovjet kézre kerültek, majd rövid időre rá ismét jugoszláv fennhatóság alá. A magyarországi szovjet bevonulás nem a másik kegyetlen megszállás alóli felszabadulást, hanem újabb szenvedést hozott: gyilkosságok, nemi erőszakok (becslések szerint 400–800 ezer nő eshetett áldozatul, ekkor gyilkolták meg a nők védelméért síkra szálló Boldog Apor Vilmos püspököt), rablások, kényszermunka és félelem kísérte az előrenyomulást.
Ahogy a mai Vajdaságban, úgy Magyarországon is internáló- és munkatáborok létesültek, sokakat hurcoltak el „málenkij robotra” a Szovjetunióba. A megszállás nemcsak katonai, hanem lelki értelemben is megkezdődött: a szabadság és a hit elfojtása vette kezdetét. A magyar szentek és boldogok virágoskertje ekkor olyan vértanúkkal gazdagodott, mint Boldog Apor Vilmos vagy Boldog Bódi Mária Magdolna, akik életüket adták hitükért és az emberi méltóságért.
A háború után a kommunista hatalomátvétel évei következtek. A párt felszámolta a politikai pluralizmust, megszüntette a pártok és az egyházi szervezetek működését. A hatalom eszköze, az ÁVH, terrorban tartotta az országot. Az egyházi iskolákat államosították, papokat és szerzeteseket figyeltek meg, sokakat bebörtönöztek, koncepciós perekben elítéltek, templomokat romboltak le. A keresztény hitre épülő nemzeti életet felváltotta a lélektagadó materializmus, amely a hit helyébe a párthűséget állította. Az istenhit azonban olyan belső szabadságot ad az embernek, amely összeegyeztethetetlen minden totalitárius diktatúrával.
A hit és az erkölcs egyik utolsó bástyája Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek volt, aki nyíltan szembeszállt a rezsimmel. 1948-as letartóztatása és pere az egész keresztény világot megrázta. Bebörtönzésével a hatalom elhallgattatta az utolsó olyan vezetőt, aki a keresztény erkölcs nevében mert szót emelni a totalitárius zsarnokság ellen.
Ekkorra a társadalom minden rétege szenvedett: a munkásokat a normarendszer, a parasztságot a kollektivizálás, a polgárságot és a történelmi családokat a kitelepítések sújtották. A hallgatás mélyén azonban ott izzott a tiltakozás parazsa, amely 1956 októberében fellángolt. A nép – munkások, diákok, katonák, papok – egy emberként kiáltott szabadságért és méltóságért. A budapesti utcákon felcsendülő nemzeti énekek és imák egybeforrtak: a kereszt ismét a remény jelképévé vált.
Az 1956-os forradalom nemcsak nemzeti, hanem lelki felkelés is volt: a magyar ember földi jogai mellett lelki szabadságát is visszakövetelte. A nyugati világ ugyan figyelte a hősies küzdelmet, de nem avatkozott be – ugyanis voltak „fontosabb” ügyei. Egyedül a magyarbarát XII. Piusz pápa emelte fel szavát a szenvedő magyarság mellett. Október 28-án, amikor még dörögtek a fegyverek, körlevelet intézett a világ püspökeihez, papjaihoz és hívőihez, amelyet az L'Osservatore Romano külön kiadásban közölt, a rádiók pedig világszerte közvetítettek.
A pápa mély együttérzéssel szólt a magyar néphez, amely évtizedes elnyomatás után a szabadságért és az emberi méltóság védelmében kelt fel. Figyelmeztetett: ahol Krisztus igazságát és a szeretet parancsát elvetik, ott eluralkodik a szenvedés és az erőszak. November 1-jei Laetamur admodum kezdetű enciklikájában örömét fejezte ki, hogy a világegyház imái meghallgatásra találtak: Lengyelország és Magyarország népei számára az igazságon alapuló béke hajnala köszönt be.
A harmadik, Datis nuperrimis kezdetű enciklikát XII. Piusz a szovjet invázió másnapján, 1956. november 5-én tette közzé. Ebben leszögezte, hogy amit „az Úr Káinnak mondott: »Fivéred vére hozzám kiált a földről«”, ma is igaz. Ezért a magyar nemzet vére Istenhez kiált, aki igazságos bíróként nemcsak a magánszemélyeket, hanem az agresszor népek vezetőit is megbünteti, gyakran már e földi életben.
A történelem igazolta a Szentatya szavait. A forradalmat fegyverrel eltipró Szovjetunió és vezetői rövid távon győztek, de hosszú távon morálisan és politikailag elbuktak. Nyikita Hruscsovot néhány év múlva félreállították, a kommunista rezsim pedig három évtized múltán, 1991-ben összeomlott, a Szovjetunió megszűnt.
A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra jutott Kádár-rendszer harminchárom évig fennmaradt, ám 1989-ben a történelem ítélete őt is utolérte.
Nyitókép: Illusztráció (Fotó: MTI)
