Nehéz

Nehéz beismerni, hogy nem vagyunk jól lelkileg. Sokszor még magunknak sem vallanánk be, hogy baj van, mintha azt hinnénk, hogy ezzel elbuktunk, elvesztünk, és legfőképpen csalódást okoztunk. A mentális egészségünk nem változatlan, folyamatosan szinten tartott jellemzőnk, hanem hullámvasúthoz hasonlóan hol jól vagyunk, hol kevésbé, hol meg egyáltalán nem. Mégis szégyen tapad a lelki problémákhoz, ezért a segítségkérés helyett gyakran dacosan fölvetjük a fejünket: nekem semmi bajom, az önismereti csoportokra az elesetteknek van szükségük, pszichológushoz a bolondok járnak, nem szedek gyógyszert, engem aztán nem traumatizáltak a szüleim, nem bántalmaz a férjem, és én sem bántalmaztam soha senkit! Legtöbbünknek pedig volna mit bevallania önmagának.

Nehéz dolog segítséget kérni. Néha már a hétköznapi, apró-cseprő dolgainkban is, nemhogy akkor, amikor az érzelmi világunkról, a mentális jóllétünkről van szó. Nemcsak azért, mert azt érezzük, gyöngeség beismerni, hogy nem boldogulunk egyedül, hanem mert félünk attól, hogy mit szólnak mások. Attól tartunk, sajnálni fognak, kinevetnek, vagy épp elfordulnak tőlünk, ha kiderül, hogy bajban vagyunk. Sokan megtanultuk, hogy erősnek kell maradni, a problémáinkat magunknak kell megoldanunk, és hogy a panaszkodás szégyen. Így inkább elhallgatunk, mosolygunk, és próbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, még akkor is, amikor belül egyre inkább elmagányosodunk. A legtöbben nem azért nem kérünk segítséget, mert nincs kire támaszkodni, hanem mert nem tanultuk meg, hogyan kell. Generációk óta abban nőttünk fel, hogy a problémákat házon belül tartjuk, a bajt csöndben viseljük, hátha elmúlik magától, a szégyent pedig megússzuk azzal, hogy nem beszélünk róla. De hát ez nem így van. A mentális jóllétünkhöz szembe kell néznünk az érzelmeinkkel akkor is, ha fáj.

Nehéz segíteni is, legalábbis jól segíteni. Mert nemcsak azt nem tanultuk meg, hogyan kérjünk segítséget, hanem azt sem, hogyan segítsünk a hozzánk fordulóknak. Megértés helyett tanácsot adunk, ami a saját tapasztalatainkból indul ki, a saját életünkre vonatkozik, és ha számunkra megoldást is jelenthet, a másik számára csak egy újabb elvárást, amit kéretlenül a vállára pakoltunk. Együttérzés helyett ítélkezünk, és kérdőre vonjuk a bántalmazott nőt, miért nem költözik el a férjétől, a kiközösített kamaszt, hogy miért nem igyekszik jobban beilleszkedni, a depresszióval küzdő barátunkat, hogy miért nem nézi az élet pozitív oldalát. Meghallgatás helyett csupán esetlen vállveregetésre futja: lesz jobb is, majd elfelejted, majd hozzászoksz.
 

Így olyan társadalmi közegben kellene megóvnunk és fejlesztenünk a mentális egészségünket, amelyben a segítséget sem kérni, sem adni nem tudjuk. Ebben a légkörben nagyon erős a tehetetlenség érzése. Mélyen belénk ivódott, hogy nincs hatásunk a saját életünk fölött, hogy úgysem tudunk menekülni, harcolni, győzni. És ez nehéz.

De nem muszáj így maradnia. Nem attól leszünk erősek, ha némán tűrünk és szenvedünk, hanem ha végre fölismerjük, hogy a dolgok ebben a formában nem működnek. Hogy a hallgatás, a szégyen és a magunkba zárkózás nem véd meg semmitől, kizárólag tovább taszít minket a mélybe. És hogy a változás nem érkezik magától, hanem tennünk kell érte. Már csak azért is, hogy a gyerekeinknek egy elfogadóbb, támogatóbb, odaadóbb közeget biztosítsunk, mint ami nekünk jutott. Olyan közeget, amelyben önmaguk lehetnek, amelyben bátran vállalhatják a gyöngeségeiket, amelyben szabadon kifejezhetik az érzéseiket és a gondolataikat, és amelyben helye van a segítségkérésnek is.

A hallgatás generációk óta a védelmünkként szolgált, most már talán eljött az ideje annak, hogy a szavainkkal védjük meg magunkat. A kimondott történet nem rombolja, hanem erősíti a közösséget. Amikor valaki végre hangot ad annak, amit addig mindannyian csak magunkban hordoztunk, valami megmozdul, és a szégyen helyét lassan átveszi az együttérzés. Végre egyszer őszintén mondhatjuk: ez nem is olyan nehéz!