A Zomborban 1905. szeptember 12-én megalakult a Bács-Bodrog megyei Irodalmi Társaság – olykor indulatos viták során, számos ellenvéleménnyel – Vértesi Károlyt választotta elnökévé. Vértesi Károly kora legkiválóbb utazói sorába tartozott, útirajzai nemcsak a vármegye, de a főváros, majd az egész Magyarország kedvelt írói sorába emelték őt. Első kötetei – Az Alpesek között – Bécstől Genfig (1878), az Útiképek Olaszországból I–II. (1881) és a Ködképek a múltból – Rajzok és beszédek (1896) – még Zomborban jelentek meg, de az írói sikerek nyomán Budapest is kedvelt munkásai közé sorolta őt, a Több országból – Útirajzok, fürdőkről, hegyvidékről (1888), a Keleti ég alatt – Egyiptomban és Palesztinában (1898 és 1900) és a Konstantinápoly (1902) című munkája már fővárosi kiadónál jelent meg, s ettől kezdve neve országosan ismertté vált, útirajzai nagy népszerűséget szereztek neki. Az országos ismertsége ellenére Vértesi Károly élete végéig megmaradt a zombori Bácska című hírlap lelkes munkatársa.
A Bácska közölte a szerző első irodalmi próbálkozásait is: 1885 szeptemberében négy részletben jelent meg Vértesi Károly Séták a zombori parkban című tárcaszerű írása, amit hamarosan – 1885. október 9-én – a Belgrád című „úti élménybeszámolója” követett. Igazi belépését az irodalomba az 1886. június 11-én megjelent Jeles hazai fürdők – Parád, Mehádia című fürdői élménybeszámolója jelentett, melyet azon melegében a fővárosi Magyar Szalon júniusi füzete is közölt. Ettől kezdve egymást követték Vértesi Károly utazási beszámolói: 1886. július 13-án A kék barlangban című írását közölte a Bácska, 1886. augusztus 17-én A szerémi hegyek között címmel jelentek meg a Fruska-gora-i útja során gyűjtött élményei – írását a Fővárosi Lapok is átvette –, nem sokkal ezután pedig Gastein címmel ausztriai élményeit foglalta össze, melyet viszont a Pesti Napló közölt.
(Forrás: egzarchia.tumblr.com)
Vértesi Károlyt Herceg János az Irodalmi társaság a régi Bácskában című tanulmányában harmadrendű írónak, de igen jó szervezőnek tekintette, amolyan hivatásos elnöknek, az akkori magyar vidék tipikus „kultúremberének”, aki – elsősorban a maga sikereiért, és önmaga ünnepeltetésért – költséget és fáradságot nem kímélt. „Tekintélyes ember volt, jómódú ügyvéd, társasvacsorák és ünnepségek vezérszónoka. A megyei életben rendkívüli népszerűségnek örvendett. Talán ő volt az egyetlen író – Gozsdu Eleken kívül –, aki úr is volt, s akit a megyének nem kellett szégyellnie. Valóban tudott reprezentálni, s az ő elnökségével a társaság már biztosította a fél sikert.” Az irodalmat közönség elé, a színpadra vinni, és ünneppé varázsolni az írói-költői megjelenést, ehhez Vértesinek külön tehetsége volt. „Ma szinte hihetetlennek hangzik, hogy itt, a Bácskában ezeket az írókat valósággal dédelgették – írta Herceg János. – Egy-egy irodalmi estjük társadalmi esemény volt, s azon képviseltette magát a hatóság is. Az irodalom akkor még nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesült. Oly nagy tiszteletben, hogy bírálni sem merték. A köztudatban akkor még úgy élt az író, mint a nemzeti művelődés legfontosabb tényezője.”
Vértesi Károly útirajzait olvasva bírálói általában tájfestő eljárását méltatták, s ebben szépírói erényeket láttak. Bergmann Ágost Úti képek Olaszországból című kötetének olvasásakor így foglalta össze írói technikáját: „minden tárgy lényeges, jellemző vonásait röviden, de élénken föltüntetni, és a hiányzó mellékes vonások kipótlását az olvasó képzeletére bízni, ez a szép leírás titka. Ahol pedig a tárgy természete ily rövidséget nem bír, ahol némi részletezés nem kerülhető ki, ott hassa át az író a nyugvó anyagot élettel, szellemmel, hozza összefüggésbe a látottakat saját gondolataival, érzelmeivel, hogy így az író lelke legyen az a tükör, melyben távoli országok földjének, vidékeinek, városainak, embereinek, műkincseinek képe ragyog elénk.” A Földközi-tengeren – Fiumétől Gibraltárig (1907) című útirajzában Vértesi így vélte látni a tengert: „A közelben, a távolban, ameddig elér a szem, lent és fent a kék messzeségben sirályok seregei. Halászbárkák imbolyognak. A szellő által kerekre duzzasztott fehér vásznú vitorlájuk napvilágtól messze látszik. Mintha hattyúk volnának.”
Élet- és pályarajzát 1911-ben, negyvenéves írói jubileuma alkalmából Vértesi Károly élete és munkái címmel Herrmann Antal írta meg. Könyve azonban nem elemzés, sokkal inkább ünnepi (és ünnepélyes) számvetés, mely alkalmat adott tizenhat megjelent kötetének a szemlézésére, és 115 felderített sajtópublikációja időbeli sorrendjének tételszerű felsorolására. Bevezető soraiban a kellő tisztelet hangján állapította meg: „Vértesi Károlynak, mint világlátott, nagy műveltségű embernek, a társadalom a közéletben mindig kiváló szerepet biztosított. […] Felvilágosodott, tisztult lelkivilágával, mély, erős, hazafias érzelmével mindenütt – a haza határain belül és kívül – szóval és írásban hathatósan működött a magyarság érdekében”. Az alkalmi méltatása végén a szerző megállapította, megelégedésére szolgál, hogy elmondhatja: „hazánknak alig van oly sokat utazott, oly tevékeny irodalmi munkásságot kifejtett útleírója, ki ügyvédkedése mellett ráért itthon, szűkebb hazánkban is oly nagy közéleti tevékenységet kifejteni”. Ezzel szemben a valóság az: bármilyen termékeny volt is Vértesi Károly, a világutazó, az érdeklődés soha nem a sikeres írónak, hanem a bemutatott egzotikus tájaknak szólt.
Aztán egyszerre mindez kevésnek bizonyult, az 1905-ben Vértesi vezetésével megalakult Bács-Bodrog megyei Irodalmi Társaság tevékenysége az 1910-es évekre látványosan hanyatlani kezdett, amit az írói társadalom és a vármegye közéleti méltóságai egyértelműen az elnök mulasztásának tekintettek. Zsoldos Benő – egyébként az Irodalmi Társaság választmányi tagja – az 1908. március 29-i bírálatában így fogalmazott: „amerikai ízű, mozi-szagú felolvasással irodalmi Társaságunk nagy nehezen kivívott színvonala nagyot esett. S e hanyatlás ezúttal annál nagyobb beszámítás alá esik, mert annak egyedül maga a társaság ügybuzgó elnöke volt az előidézője.” Ettől kezdve a társaság tevékenységét a viták özöne kísérte. Az Óbecse és Vidéke 1915. március 28-án Lemondás című rövid tudósításában közölte: „A megyei Irodalmi Társaságnak érdemekben gazdag elnöke, Vértesi Károly író, ki tíz éven át töltötte be nagy odaadással és tevékenykedéssel ezen tisztséget, az elnökségről – előrehaladott korára hivatkozással – lemondott.” Már nem akadt író, aki folytatta volna a munkáját.
