Az 1912. január 21-e és 1914. szeptember 27-e között megjelenő Kevevára című hetilap első száma a címoldalán közölt Előfizetési felhívásában az 1899–1910 között Versecen megjelent Kevevárai Hetilap – Kevevaraer Wochenblatt-ot, a német nyelvű, gót betűs társadalmi hetilapot tekintette elődjének. (Organ für Volkswirtschaft und Öffebtliches Leben für Kevevára und Umgebung. Eigentum, Drück und Verlag von Wettel & Veronits, Werschetz) A Kevevári Hetilap 1911 decembere végén, a XIII. évfolyamával befejezte megjelenését, 1912. január 21-én a Kevevára I. évfolyam 1. számaként került az olvasók kezébe. Az immár kizárólag magyar nyelven megjelenő újság azért láthatott napvilágot, mert elődje szellemi és anyagi pártolás és támogatás hiányában „hivatásának megfelelni nem tudott”, ezért megszűnt. „Ha valahol a határvidéken, úgy itt van a legnagyobb szükség lapra. Rohamosan fejlődő községünk társadalmi és szellemi élete irányításra szorul.” A fölhívás megfogalmazója megjegyezte: a feladat óriási, hiszen ezen a vidéken a határőrvidéki rendszerből a polgáriasodásba való átmenet még mindig vajúdik.
A Kevevára című társadalmi hetilapot felelős szerkesztőként Jakabfy Ernő, kiváló ügyvéd jegyezte, kiadóhivatala Kevevárán, Oberläuter Róbertné könyvnyomdájában volt, ahol a nyomdai megmunkálás is zajlott. A felelős szerkesztő nem is titkolta, lapja megjelenése a helybeli nyomdának köszönhető. „Nyomdája van Kevevárának! A sajtó megteremtése nekünk jutott feladatul – lelkesedett a Kevevára 1912. január 21-i számában közölt Prológusában a cikk írója. – Volt Kevevárának névleg eddig is lapja, mely idegenbe került, csak nevünket viselte, de idegen tartalmú, idegen hangzású volt. Ennek hazahozatala, magunkévá tétele volt a feladat, s ez csak magyar nyelven volt lehetséges. Egyetlen idegen kultúra sem volt képes ezen feladatot megoldani, ellenben magyarságunk oly tömör sorokban jelentkezett, hogy az így nyert szellemi tőkénk elegendő volt egy lap ellátására.” Hozzátette: a lap mindazok számára nyitva áll, akiknek a társadalom javát szolgáló, érdemleges mondanivalója van. „Még akkor is, ha azt nem nyelvünkön mondják el, lefordítva közreadjuk.” Munkatársait, Gyulai László tanárt, Wenner Sándor gyógyszerészt, Wenner Ferenc tanítót, Berkes József római katolikus segédlelkészt, Pribis Ödön tanítót, Osztrovszky Józsefet, a polgári fiúiskola igazgatóját, Fábry Géza főszolgabírót és Szabadka Gyula költőt a magyar kultúra tollforgató harcosainak nevezte. Megjegyezte: „Büszkeségünk méltó, bizodalmunk jogos, mert lapunk megjelenése is fényes diadala a magyar kultúrának.”
Berkes József, római katolikus segédlelkész ekkor még csak (-es.) jelzettel közölt, A legmodernebb jelszó című írásában így fogalmazott: volt idő a történelmünkben, amikor a fővárosba összpontosult minden kultúra-teremtő erő és szándék, a reformkor idején ez volt a nemzeti kultúra intézményes alapjainak megteremtését célzó szándék. Azóta fölvirágzott a nemzeti kultúránk, s ma már a központosítás mellett a vidék kultúrájára is oda kell figyelni. „A vidéknek megvannak a maga kizárólagos, különleges viszonyai, földrajzilag, történelmileg, sőt, mint nálunk, közjogilag is – írta a cikk szerzője –, természetes tehát, hogy a fővárosi kultúra nem lehet egyedül általános haladásunk mintaképe. Nekünk helybeli vonatkozású kultúra kell, tehát decentralizálni kell a kultúrát.” Azzal, hogy Kevevárán magyar hetilapot indítottak, egyetlen nemes cél vezérelte őket: „közkatonák óhajtunk lenni a kultúra decentralizációjának fenséges harcában”. A honszeretet megnyilatkozását üdvözölte az ugyancsak rejtélyes (-ár) jelzettel megjelenő Sovinizmus című írásában, amikor hangsúlyozta: „Lapunk feladata, hogy a magyar szót bevigyük helyi társadalmunkba és kultúránkba, később talán a politikába is. S ha e vezényszóra közönségünk engedelmeskedni fog, akkor türelmes munkával elérjük majd mindazt, ami a távoli jövő peremén ragyog – erősek leszünk kultúrailag és közgazdaságilag.” Wallrabenstein Jakab homokosi evangélikus lelkész Embermentés (1914. február 8.) című írásában az Al-Duna vidékének magyar társadalmáról így fogalmazott: „Hála istennek, kezdünk végre emberi mivoltunkra ébredni, szeretjük szociális kötelességeinket megismerni. Még csak szóban, írásban, de majd tettekben is. Egy jobb kor hajnalhasadását mutatja a XX. század a maga különféle szociális elveivel s intézményeivel.”
Kevevára, a régen eltűnt vármegye központja valóban a történelmi Magyarország peremén található, a varázslatos Al-Duna vidékén, szemben az ugyancsak gazdag magyar hagyományokkal is rendelkező Szendrő várával, sóhajtásnyira közel az egymással is szembenéző Galambóc és Szent László erődökhöz, ahol az egyre szűkülő folyó közepén a legendás Babagáj sziklája is az égnek emelkedik. Kevevára olyan patakok és folyócskák közelében élte meg pazar történelmét, mint a Temes és a Karas patakok, melyek minden bizonnyal a legendák mélyéből erednek, és végigcsörgedezve az egykor Hunyadi János oltalmazta, és Hunyadi Mátyás fölemelte vidéken, hősi katonaénekeket hintenek szét az alvidéki csatamezők fölött kóborló szellők langymelegébe. Ilyenkor az újpalánkai temetőben derűs adomákat mesélnek egymásnak a századok során köddé vált páncélos lovagok. A közeli Kevepallós határában pedig már csak egy roskatag téglahíd emlékeztet a boltíveit cserbenhagyó Panyóca patakra, s omlatag korlátjáról a régi történetek tudora is csak a semmibe lógatja a lábát. Vályi András a Magyar Országnak Leírása (1799) című művében nyugalmat lelt öreg magyar, német és oláh katonákról tesz említést, akik a szemközti szerbiai parton húzódó Szemendria várából csónakon hozzák a bort, a török kávét, a rizskását és a mézet. A Temes vármegye monográfiája című írás szerzője a honfoglalás előtti időkre tette a hajdani Keve község létrejöttét, amely központja volt a hatalmas homokvidéknek, „stratégiai tekintetben pedig megbecsülhetetlen pontja hazánk déli határának”. Ennek köszönhette gyors és látványos fejlődését. Monográfusai közül egyesek tudni vélték, hogy „várának építése a XII. századra tehető, mert már III. Béla király névtelen jegyzője is említi”. Szabadka Gyula Mea culpa című verse a Kevevára 1914. április 5-i számában volt olvasható: „Én törpe epigon […] ⁄ Eltűnik észrevétlen, ⁄ Mint annyi, annyi más. ⁄ Járt sok próféta itt lenn, ⁄ De kevés Messiás.”
Kevevára (Temeskubin) városának a népszámlálási adatok szerint 1869-ben 4536, 1880-ban 4782, 1890-ben 5030 lakosa volt. 1900-ra ez a szám 5847-re növekedett, közülük 275 magyar, 2381 német, 4 tót, 1291 oláh, 7 horvát, 1848 szerb 47 egyéb nemzetiségűnek vallotta magát. A közösség felekezetileg így oszlott meg: 2486 római katolikus, 15 görög katolikus 3179 görög kelet, 90 ágostai evangélikus, 33 református, 47 izraelita és 3 egyéb felekezethez tartozó. 1910-ben a népesedési statisztikák a Kevevára megjelenésének idején a Kevevárai járásban mindösszesen 35.482 lelket vettek számba, közülük 5355 magyar, 6587 német, 42 tót, 5705 oláh, 2 rutén, 31 horvát, 16.795 szerb és 965 „egyéb” nemzetiségűt. Magának Kevevárának akkoriban összesen 7345 lakosa volt.
Nyitókép: Kevevára hírlap (Országos Széchényi Könyvtár)
