Szívéből jött a zene, amikor játszott (2.)

A 19. század végének egyik legismertebb magyar prímása és nótaszerzője volt, akinek munkássága jelentős hatást gyakorolt a magyar népies műzene fejlődésére. Szegény sorból származott, mégis országos, sőt nemzetközi hírnévre tett szert, ami önmagában is jelzi kivételes tehetségét és kitartását. Elsősorban magyar nótáival vált híressé, amelyek egyszerre voltak könnyen befogadhatók és érzelmileg mélyek. Rendkívül fülbemászó dallamai hitelesen tükrözték a magyar népi hangulatot és életérzést. Több száz nótát komponált, amelyek közül sok a mai napig ismert és kedvelt. Zenéjében különleges módon ötvöződött a cigányzenészek virtuozitása és a magyar népzenei hagyomány, így művei széles közönségréteget tudtak megszólítani.
Turnéi során Dankó eljutott Moszkvába, Szentpétervárra, Kairóba, még San-Rémóba is. Az 1890-es években daltársulatával beutazta Magyarországot, és eljutott hozzánk a déli végekre is, ahol rajongtak dalaiért. 

A BECSKEREKIEK IS ÉLVEZTÉK HEGEDŰJÁTÉKÁT
A Béga menti város gazdag művelődési múltjának egyik fejezete Dankó Pista vendégszerepléseihez fűződik. Szívhez szóló nótáit a 19. század végén és a 20. század elején négy alkalommal élvezhette élőben a becskereki zenekedvelő közönség. 
Első ízben 1895. június 17-én, 18-án és 19-én élvezhették muzsikáját a becskerekiek, amikor is daltársulatával három előadást tartott a Kaszinó-kertben. A becskereki Torontál újság előzetes beharangozásában melegen ajánlotta Dankóék pártfogását Nagybecskerek hazafias közönségének, emlékeztetve az akkor közkedvelt nótáira (Rám se nézett, Nem forog a…, Még azt mondják, Páros élet, Vásárhelyi sétatéren), valamint arra a népszerűségét bizonyító tényre, hogy szerzeményével első díjat nyert az Uj Idők pályázatán, amelyen még három nótája dicséretben részesült. Dankó társulatában fellépett Körössy Margit (szoprán), Kiss Róza (alt), Nagy Pista (tenor), Csorba János (bariton) és Derenghy Pista (basszus), zongorán kísért Csanády Virgil zenetanár. Dankó hegedűszólóval lépett a becskereki közönség elé.
Az első becskereki estről írta a Torontál: „A társulat elég jól van összeválogatva. (…) Mindnyájan derék, hasznavehető énekesek, kik akármely jobb vidéki színpadon becsülettel helyt állnának. A legtöbb érdeklődést, természetesen, Dankó Pista hegedűszólója keltette. Dankó nem hegedűművész, ami a technikáját illeti, sőt nem is azok közül a közkedveltségnek örvendő, előkelő cigányprímások közül való, kik egyre cifrázzák a nótát, néha annyira, hogy alig marad valami a dallamából. Amivel ő hat, az az egyszerűség, s a szív melege. Régen hallottunk magyar nótát annyi érzéssel, oly szívhez szólóan játszani, s dicséretére legyen mondva a mi közönségünknek, síri csöndben hallgatták a nótáit, melyek után ismételten felhangzott a tetszés őszinte és zajos tapsa. (...) A közönség minden egyes számot élénken megtapsolt, s különösen Dankót ismételten kitüntette tetszésnyilvánításaival.”
 A második, úgyszintén igen sikeres esten, június 18-án, Dankóék teljesen új műsort adtak,  harmadik fellépésükkel pedig, június 19-én elbúcsúztak Nagybecskerektől. Búcsúelőadásukon is nagyrészt egészen új dalok szerepeltek, többek között Gárdonyi megzenésített Kanászdala. Egészében véve Dankóék fellépését követően az volt a becskereki közönség véleménye, hogy a jelenlevők szebbnél szebb nótákban gyönyörködhettek.
Második becskereki vendégszereplésükre egy évvel később, 1896. augusztus 11-én és 12-én került sor, amikor is két koncertet rendeztek a Rózsa Szálló udvarán felállított színkörben. Dankó és daltársulata érkezésének beharangozásában olvassuk, hogy „a szegedi nótakirály, tavalyi sikerei után újra eljött Nagybecskerekre hangverseny-társulatával, s két estén keresztül gyönyörködtet bennünket gyönyörű, új nótáival, melyek közül nagyon sok valóságos remeke a magyar dalköltészetnek. Dankó Pista a fő vonzóereje a társulatnak; de nem is csoda, hiszen bámulatos tehetségének sokoldalúsága. Nem tudjuk, hogy hegedűművészetét bámuljuk-e vagy költeményeit és nótáit. Mind a kettőben egyaránt kitűnő.” 
A cikk egyben arra buzdította a becskerekieket, hogy miután csak két estén élvezhetik Dankó nótáit, a magyar dalköltészet remekeit, ezért minél nagyobb számban jelenjenek meg a hangversenyen. Az első esten sokkal kisebb közönség előtt játszott, mint amilyet valóban megérdemelt volna. De aki eljött, annak igazi zenei élményben volt része. Dankó saját szerzeményű dalait adták elő, amelyek szövegét ismert magyar írók írták (Pósa Lajos, Gárdonyi Géza stb.). Az első esten „minden nóta után kijutott bőven a tapsból, úgy a társulat tagjainak, mint a szerzőnek.” Társulatának tagjai is remekeltek, s a Torontál tudósítója róluk is részletesen megemlékezett. Különösen sok dicséretet kapott gyönyörűen csengő hangjáért a társulat első énekesnője, Berczik Margit, a zombori színház tehetséges primadonnája.
A második hangversenyre augusztus 12-én este került sor, s Dankó hegedűszólója mellett műsorra kerültek legújabb szerzeményei, közöttük a Kakuk(k)nóta is, amelyet a Torontál teljes egészében közölt a tárcarovatában. A hálás publikum zajos tapssal és éljenzésekkel jutalmazta az előadott zeneszámokat. Különösen a Berczik Margit által előadott Kakuk(k)nóta tetszett a közönségnek. Az est fénypontja mégis Dankó Pista hegedűszólója volt, aki legremekebb nótáit játszotta el.
Ott tartózkodása idején a becskereki Torontál hosszabb tárcát, pontosabban méltatást közölt róla Rostkowsky Arthur tollából, aki a többi között ezt írta Dankó művészetéről: „Nemcsak nótákat ír, hanem verseket is, mégpedig a legszebb sikerrel; emellett hegedűművészete is számottevő. Bravúrosan játszik a szokásos cifrázások és fogások nélkül, melyek annyira magukon viselik a mesterkéltség jellegét. Az ő hegedűjátéka éppen olyan egyszerű, mint az egyénisége, mint az ő nótái. Talán nem is a vonóval, hanem a szívével játszik. Mintha nem is a hegedűn, hanem az ő érzékeny szívén húzná végig a nyirettyűjét. Nem is csoda, hogy a közönség mindenütt, tombolva ismételteti meg hegedűszólóit.”