Manapság egy-egy film vagy sorozat megtekintése után egyre több személyben merül fel kirándulási, sőt akár nyaralási ötletként, hogy felkeressék a történet forgatási helyszíneit. Mindez első hallásra modern hóbortnak tűnhet, pedig a filmturizmus – angol kifejezéssel screen tourism – gyökerei jóval régebbre nyúlnak vissza. Elődjének a 19. században népszerűvé vált irodalmi turizmust tekinthetjük. Ugyanis az olvasók már akkoriban is előszeretettel keresték fel kedvenc íróik, regényeik és hőseik világához kapcsolódó helyeket.
Ennek egyik legismertebb példája William Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiája. Manapság is turisták százezrei utaznak Veronába, hogy megnézzék Júlia házát, a Casa di Giuliettát és annak erkélyét, noha az épületnek nincs bizonyítható történelmi kapcsolata az angol drámaíró fiktív hősnőjével. A 13. századi házat csak később alakították át úgy, hogy megfeleljen a látogatók romantikus elképzeléseinek. A valóság és a fikció tehát már jóval a mozi megszületése előtt képes volt összemosódni a turisták képzeletében.
Maga a filmturizmus sem új keletű jelenség: lényegében egyidős a filmmel, tömegessé azonban elsősorban Hollywoodnak köszönhetően vált. A mozi olyan tájakat, városokat és kultúrákat mutatott meg nézők millióinak, amelyeket korábban legfeljebb fényképekről ismerhettek. Hollywood így szinte észrevétlenül a világ egyik leghatékonyabb turisztikai reklámgépezetévé vált.
Az 1950-es és 1960-as évektől a romantikus, történelmi és kalandfilmek egzotikus vagy festői helyszínei önálló vonzerőt jelentettek. John Ford 1952-es, két Oscar-díjjal jutalmazott A nyugodt férfi (The Quiet Man) című alkotása Írország vidéki tájaira irányította a figyelmet, Mihálisz Kakojánisz 1964-es Zorba, a görög című filmje Görögországot mutatta meg új fénytörésben, míg az 1965-ös A muzsika hangja Salzburgot és környékét tette sokak álom úti céljává.
Különösen érdekes a Zorba, a görög hosszú távú hatása. Kakojánisz filmje – Nikosz Kazantzakisz regényével együtt – hozzájárult ahhoz, hogy Görögországra a nyugati közönség ne kizárólag az Akropolisz, Delphoi és az ókori romok hazájaként tekintsen, hanem egy napfényes, érzéki, életigenlő világként is. Zorba gondtalan, szenvedélyes, „élj a mának” életfelfogása évtizedekre befolyásolta a Görögországról kialakult turisztikai képet.
A tömegkultúra térnyerésével aztán a jelenség új szintre lépett. A nézők már nem pusztán szép tájakat akartak látni, hanem ugyanazon a helyen szerettek volna állni, ahol kedvenc filmjeik emlékezetes jelenetei játszódtak. A Csillagok háborúja rajongói mindmáig előszeretettel utaznak Tunéziába, hogy felkeressék a Tatooine bolygó „földi” helyszíneit. A Rocky 1976-os sikere után pedig a Philadelphia Museum of Art lépcsősora vált a mozitörténet egyik legismertebb filmes zarándokhelyévé. Turisták tömegei futnak fel rajta ma is, hogy néhány pillanatra Rocky Balboának érezhessék magukat.
A film tehát képes arra, hogy egy önmagában hétköznapi utcát, házat, lépcsőt, kávézót vagy vasútállomást popkulturális emlékhellyé változtasson.
A nagy filmstúdiók pedig hamar felismerték, hogy a kasszasikerek utóéletéből is jelentős bevétel teremthető. Megnyitották kapuikat a látogatók előtt, tematikus túrákat és élményparkokat hoztak létre, ahol a rajongók díszletek között, kellékek és jelmezek társaságában léphettek be kedvenc filmjeik világába. Az 1990-es évekre az önkormányzatok és a turisztikai hivatalok is felismerték a mozifilmek reklámértékét, és filmes városnéző túrákat, tematikus útvonalakat, illetve forgatáshelyszín-látogatásokat kezdtek szervezni. Egyes régiók tudatosan kezdtek versengeni a produkciókért, felismerve, hogy néhány percnyi látvány a mozivásznon akár évtizedeken keresztül turistákat hozhat.
A modern filmturizmus egyik legnagyobb mérföldköve Peter Jackson A Gyűrűk Ura trilógiája lett. A 2001 és 2003 között bemutatott filmek látványvilága olyannyira összefonódott Új-Zéland tájaival, hogy Középfölde szinte az ország turisztikai arculatának részévé vált. Hobbitfalva díszleteiből állandó látványosság született, bebizonyítva, hogy egy sikeres filmes univerzum köré önálló turisztikai iparág építhető.
A 2010-es évektől a mozifilmek mellett a televíziós és streaming-sorozatok egyre nagyobb szerephez jutottak. A Trónok harca Dubrovnikot Királyvárként tette világszerte ismertté, miközben Észak-Írország, Izland és Spanyolország számos pontja is rajongók úti céljává vált. A sokak által minden idők egyik legjobb sorozatának tartott Totál szívás (Breaking Bad) Albuquerque-et helyezte új reflektorfénybe, az Emily Párizsban újabb turistahullámot irányított a francia főváros egyes helyszíneire, a Fehér Lótusz (The White Lotus) pedig Hawaii, Szicília és Thaiföld iránt növelte meg a rajongók érdeklődését.
Jelenleg Christopher Nolan Odüsszeiája ad újabb lendületet a jelenségnek. A rendező a digitálisan létrehozott háttérvilág helyett nagyrészt valódi tájakon forgatott, így Görögország, Szicília, Marokkó, Skócia és Izland több pontja is új filmes zarándokhellyé válhat. A hatás a szicíliai Favignanán már kézzelfogható. A Reuters beszámolója szerint a produkció a forgatás idején mintegy 500 helybelinek adott munkát, a helyi kiadásokat pedig 1–2 millió euróra becsülték. A film bemutatását követően a sziget vezetése már tudatosan készül a rajongók érkezésére, és állandó, a produkcióhoz kapcsolódó kiállítás létrehozását is tervezi.
Nem kell azonban Dubrovnikig, Párizsig, Albuquerque-ig vagy Szicíliáig utaznunk ahhoz, hogy ismert filmes helyszíneket keressünk fel. Magyarországon is találunk látványos példákat arra, miként változtathat egy mozi vagy televíziós sorozat egy korábban kevéssé ismert helyet a rajongók zarándokhelyévé.
Tinnye külterületén, a Garancsi-tó mellett például mindmáig sokan keresik fel a 2001-ben bemutatott Üvegtigris kultikus büfékocsiját. A rajongók Lali büféje előtt fényképezkednek, felidézik a film emlékezetes jeleneteit, és néhány percre belépnek abba a sajátosan magyar világba, amelyet Rudolf Péter filmje teremtett.
A magyarországi filmturizmus még látványosabb példája az Esztergomhoz tartozó Pilisszentlélek, amely hosszú éveken át Pajkaszeget „alakította” A mi kis falunk című vígjátéksorozatban. A 2017-ben indult széria hatására az ország minden részéről érkeztek látogatók a kis pilisi településre, hogy megkeressék Teca kocsmáját, a polgármesteri hivatalt és a képernyőről ismerős további helyszíneket.
De miért ennyire vonzó a filmturizmus? Talán mindenekelőtt az érzelmi kötődés miatt. Egy forgatási helyszín a rajongó számára nem egyszerűen egy épület, utca vagy táj, hanem szereplők, szerelmek, konfliktusok, félelmek és emlékezetes jelenetek hordozója. Felkeresése ezért a fikció valóságossá tételének különös élményét nyújtja. Ugyanazon az úton sétálhatunk végig, ugyanarra a tengerre nézhetünk, ugyanazon a lépcsőn futhatunk fel, ahol kedvenc hőseinket láttuk.
Ezt a közösségi média tovább erősíti. Egy ikonikus filmes helyszínen készített fotó vagy videó ma már nemcsak emlék, hanem az élmény megosztásának és bizonyos értelemben a státuszjelzésnek az eszköze. Akár azért, hogy egyesek büszkén tehessék közzé: „lássátok, én ide is eljutottam”, miközben kaján mosollyal az arcukon gondolják, hogy a bejegyzést megtekintők közül többen is elsárgulnak az irigységtől.
Mindez ráadásul a hétköznapokból való kiszakadás egyik formája is. A látogató néhány percre vagy órára úgy érezheti, hogy maga is szereplőjévé vált annak a történetnek, amelyet korábban csak a képernyőn követett.
Mindennek azonban ára lehet. A filmturizmus egyik legnagyobb hátulütője a „túlturizmus”. Ha túl sok látogató érkezik egy viszonylag kis területre, megnőhet a zaj, a szemét és a közúti forgalom, hosszabb távon pedig akár az ingatlanárak is elszabadulhatnak. A helyiek számára különösen zavaró lehet, amikor turisták magánházak előtt fényképezkednek, kapukat, lépcsőket és utcákat foglalnak el, vagy éppen a magánszféra határait sem tartják tiszteletben.
Pilisszentlélek ebből a szempontból tanulságos példa. A lakosság egy részének idővel elege lett a forgatással és a folyamatos látogatói rohamokkal járó kellemetlenségekből, és elégedetlenségüknek nyilvánosan is hangot adtak. Bár A mi kis falunk tizenegyedik évadának jeleneteit még itt vették fel, az RTL időközben más forgatási helyszín után nézett.
Csalódást okozhat az, amikor a rajongó végre eljut álmai filmes helyszínére, és rájön, hogy valójában egészen másképpen fest, mint a vásznon. A filmesek különböző földrajzi pontokat vághatnak össze egyetlen helyszínné, díszletekkel, digitális effektekkel és különleges fényeléssel alakíthatják át a valóságot. A filmturista ilyenkor nem feltétlenül azt a világot találja meg, amelyet a moziban látott, hanem csupán annak nyersanyagát. Sőt kulturális torzulás is kialakulhat. Egy település valódi történelme, hagyományai és identitása lassan háttérbe szorulhatnak a hozzá kapcsolódó fiktív történet mögött.
A filmvásznon látott világ természetesen sohasem lehet egészen ugyanaz, amikor személyesen találkozunk vele. De talán nem is ez a lényeg. A filmturista nem díszletet keres, hanem egy érzést, egy emléket, egy történet darabját. És néha ehhez valóban elég egy lépcső, egy utca, egy kocsma vagy egy öreg büfékocsi a Garancsi-tó mellett.
