Orsovától Fiuméig, Fehértemplomtól Zentáig és Zombortól Muraszombatig páratlanul bölcs, iskola- és intézmény-, közösség- és társadalom-építő szellemek teremtettek virágzó magyar életet a kiegyezést követő évtizedekben a Délvidéken. Vége nincs a messze tekintő fegyelem rendjében megteremtett-megalkotott írói, történetírói, papi és lapszerkesztői életműveknek – példáikkal okulásul szolgáltak az elkövetkező évszázadnak. Közöttük kell látni a Besztercebánya környékén született Perjéssy Lajost is, aki 1877-ben a budapesti rajztanárképző főiskola elvégzése után került Versecre. Előbb a polgári iskolában, később pedig az állami főreáliskolában tanította a szabadkézi rajzot és az ábrázoló geometriát. 1885-ben az akkor alakult Magyar Nyelvterjesztő Egylet főtitkára lett, amely később átalakult a Verseci Magyar Közművelődési Egyesületté. 1885-ben az ő főszerkesztői vezetésével jelent meg a Délvidéki Nemzetőr című hetilap, mely 1892. május 22-től – ugyancsak az ő irányításával – Délvidék címen jelent meg. Új lapja Beköszöntő című vezércikkében Perjéssy Lajos elmondta: „Az általunk eddig szerkesztett Délvidéki Nemzetőr nemcsak mint magyar lap, hanem mint a verseci magyar nyelvterjesztő egylet hivatalos közlönye is természetszerűen azon célt tűzte ki maga elé, hogy a magyar hazafias eszméket, a magyaros gondolkodásmódot terjessze, a magyar szónak és beszédnek, ott, ahol csak lehet, érvényt szerezzen.” Lapszerkesztői tevékenységéről, nem sokkal halála előtt, 1918 áprilisában mondott le. Néhány hónappal később lapja a Délvidék, immár Hegyi József fő- és felelős szerkesztő felügyeletében, 1918. június 23-i számával – XXXII. évfolyama után – megszűnt.
Négyoldalas hetilapjában különös hangsúlyt kaptak a vezércikkek, melyek rendre aláírás nélkül jelentek meg, ez ad okot annak feltételezésére, hogy az esetek többségében Versec és Dél-Magyarország, más esetekben viszont kora Magyarországának égető problémáit tárgyalta. 1900. január 7-én jelent meg a Délvidék első és második oldalán a Magyar nemzeti társadalom című, a kora szakirodalmában is tekintélyes tanulmány. „A fejlődés korát éli a magyar nemzet – fogalmazott a szerző. – Fő, forrong benne az őserő, s a nemzeti lényeg alakulása még nem bevégzett tény”, alakul, változik a gazdasági, a kulturális, a politikai élet minden szeglete. A szerző azonban a beköszönő sorok derűje, ígéreteket sejtető hangvétele után váratlanul komor fordulatot vett: meglátása szerint sehol a világon nincs olyan tagolt állapotban a nemzettest, sehol a világon annyi előítélet, annyi türelmetlenség nem nyilatkozik meg a társadalomban, mint Magyarországon. „Majdnem olyan színe van a dolognak nálunk, mintha visszafelé haladnánk a középkor századaiba, mintha nem is hallottunk volna még az egyenlőség, a testvériség mártíroktól szentté avatott tanairól. Az ősnemes csak lóhátról beszél a köznemessel, ez meg csak kis ujját nyújtja az újonnan nemesített polgárnak. Emez pedig kiemelkedni érzi magát a polgári osztályból, és kegyelmet gyakorol az értelmi osztály iránt, ha szóba áll vele.” A tanulmány írója szerint minden baj forrása a közélet területén végsőkig kiélezett vagyoni helyzet, a vagyoni befolyásoltság kérdése. Ezekből a nyilvánvaló ferdeségekből származik minden nyomorúságunk, minden társadalmi veszedelmünk. Perjéssy Lajos úgy látta: „Amíg nem lesz egyöntetű, erőteljes nemzeti irányú magyar társadalom, amíg az osztályok egymással csak ujjheggyel érintkeznek, s üres léhaságok képezik a boldogulásnak egyetlen alkatelemét, addig nem fog eloszlani az a sivárság, mely most a társadalmi cselekvést törpévé bénítja, s valósággal a porba sújtja a haladás iránt való vágyat.” Ha a karrierhez elégséges egy címerrel hímzett zsebkendő vagy aranykeretes okuláré, akkor nem meglepő, ha az igazi tehetség, az ambíció és az önérzet háttérbe vonul. A tekintélyes tudós, akit a nemzeti géniusz nemzedékek átalakítására rendelt, félre fog állani a tudásával, szerénységével, mihelyt a köztéren a cifra, üres és léha uraccsal kell összeütköznie.
„Ezért van aztán, hogy ha a nemzeti társadalomhoz, az erős, egységes, hatalmas nemzeti társasághoz szólunk, hát nem jelentkezik senki, üres pusztába kiáltunk, mert a nemzetet éppen azok nem képezik, nem képviselik erőteljesen, akik azt hiszik, hogy csakis ők és egyedül ők képezik a nemzeti erőt.” Ha Magyarország boldogabb eljövendőt remél, ennek a társadalmi és közéleti torzulásnak rövid időn belül meg kell változnia. Perjéssy Lajos írásában komor jóslatokat vetített előre: „Azt hisszük, hogy az a vegyi folyamat, mely az üstben most folyik, a közeljövőben fog elérkezni ahhoz az időponthoz, mely a benne forrongó folyadékot egyöntetűvé, egyforma vegyületté főzi, s kidobja magából a salakot, a felszínen úszó s csak üres buborékokból álló habot. Az egyöntetű, az együtt érző, az igazán összetartó magyar társadalom fogja átvenni a nemzeti missziót, mely még betöltésre vár, hogy szilárdan ellenálló bástyáit építse meg a magyar nemzet jövőjének.”
Perjéssy Lajos – az al-dunai magyar társadalom lelkes építője – nem hagyta ennyiben a kérdés felvetését. Lapjában, a Délvidékben, rendszeresen visszatért a közéleti és társadalmi gondok fölvetéséhez, s rendre a kultúra, az irodalom, a történelmi örökség léleképítő feladatainál kötött ki. Korszakos irodalmi vállalat című 1901. december 29-én – kellő ünnepi hangulatban – a Franklin Irodalmi Intézet Magyar Remekírók könyvtára sorozatának megindulását ünnepelte. Régen várt és régóta óhajtott irodalmi vállalkozásról adhat hírt az olvasónak, amikor kezébe veheti a sorozat első öt kötetét. Meglátása szerint a sorozat régi nemzeti vágyat vált valóra. „Ezeréves, küzdelmes múltjában három hatalmas fegyvere volt a magyarnak – írta. – Acél mind a három: az eke, a kard, a toll. Az egyik adta az életet, a másik a dicsőséget, a harmadik a halhatatlanságot. Az eke akárhányszor pihent, a nyomor jött az országra, a kardot akárhányszor kicsavarták a kézből vagy rozsdásodott a tokjában, akkor hervadt a dicsőség babérága. A toll nem pihent soha. Az eke mellett sem, a harcok zajában sem. S ebből a folytonos munkából megépült a magyar szellem monumentuma. Ezeréves múltunk legdicsőbb emléke, amit a nemzeti szellem teremtett a kulturális haladásnak.” A Magyar Remekírók sorozatban ezeréves irodalmunk minden nagy és örökbecsű műve együtt lesz, benne lesz a könyvtárban minden író, aki magyar, és minden munkája, amely remek.
Teljes gyűjteménye a magyar klasszikus irodalomnak, ötvenöt testes kötetben, közel tizennyolcezer lapon Arany Jánostól Kazinczy Ferencen és Berzsenyi Dánielen át Zrínyi Miklósig benne lesz a magyar nemzet történelme során elhangzott minden bölcs üzenete. Ez lesz az útmutatás a magyar jövendő építéséhez. Perjéssy Lajos nevét és emlékét az 1901-ben Budapesten megjelent Emlékeim – elbeszélések és rajzok című kötete őrzi.
Nyitókép: Perjéssy Lajos könyve (Mák Ferenc archívumából)
