Poznan Jolán alakját a bánsági tudományos gondolkodás megalapozói után kutatva Lőrinc Péter idézte meg Két úttörő – két hullócsillag című, 1973-ban közölt tanulmányában, amelyben a szerző K. Nagy Sándor mellett a pancsovai tanárnő munkáit ott látta az idők múltával is figyelmet érdemlő művek sorában. 1873. március 1-jén született Marosvásárhelyen, és 1934. december 17-én halt meg Pancsován. 1897. június 26-án kezdett tanítani a pancsovai polgári leányiskolában, onnan 1918-ban a polgári fiúiskolába lépett át, ahol a francia és a német nyelvet tanította. Magyarul, szerbül és németül egyaránt jól beszélt, ezért nem okozott gondot számára, hogy 1920 után már szerb nyelven kellett tanítania a diákjait. Két első munkáját, a Budapesten megjelent Das Frauen-Geschlecht bei den Balkan-Christen (1901) és a Pancsován kiadott Magyarok és a Balkán-szlávok (1903) című történelmi, földrajzi, jogi, nyelvtudományi és statisztikai értekezését Lőrinc Péter a bizonytalan pályakezdés műveinek tekintette, amelyekben „a történelem is sokszor inkább áll a legenda, krónika színvonalán, mint tudományos fokon”, ezt azonban eléggé történelmietlen módon az egykori határőrvidéki város, Pancsova elmaradott szellemi életéből eredő tájékozatlanságnak, hátránynak és fogyatékosságnak tekintette. A polgári történetírásból fakadó hibájaként rótta fel, hogy a szerző a magyar nemzetet azonosította az uralkodó osztállyal, és hogy a sok évszázados magyar–szerb együttélést az „oltalmazó és oltalmazott” viszonyra egyszerűsítette, amiben a korszakra oly jellemzőnek vélt „magyar imperializmus” fölényét vélte fölfedezni. A Versecen német nyelven kiadott Das Geschlecht der Radich von Szokolovatz (1904) című családtörténeti tanulmányának olvasásakor viszont már elismerően szólt a forráskutatás terén tapasztalt jártasságáról.
Kellett e munkák elkészítésekor szerzett történetírói tapasztalat és kutatói jártasság ahhoz, hogy Poznan Jolán néhány évvel később összefoglalja, és Budapesten a Pestalozzi Társaság ülésén előadja A magyar történelem vezéreszmék szerinti tanítása (1909) című, sok vonatkozásban új és korszerű meglátásokat magába foglaló értekezését, amelyben elsősorban az iskolai történelemoktatás hiányosságaira mutatott rá. Már az első megállapítása is tanárian pontos és tisztán artikulált: „A modern fejlődés és haladás idejében az a nép erősebb, s a mai népek verseny harcában nemzeti létét az tartja fenn legbiztosabban, amelynek erős nemzeti kultúrája van […]. A nemzeti történelem tanítása az iskolában a nemzeti kultúra fenntartására, fejlődésére úgyszólván a fő eszköz, különösen a magyar nemzetnél, mely ma az európai művelt népcsaládok között etnográfiailag egyedül áll.” Korántsem közömbös tehát, milyen történelmi ismeretekkel bocsájtják útjukra az ifjú nemzedékeket.
A korábbi időkben a magyar történetírás elsősorban és hangsúlyosan az uralkodók életrajzában, uralkodásuk értékelésben és méltatásában mutatták be a magyar nép történelmét. A leggyakrabban hivatkozott művek, Horváth Mihály és Fessler Ignác munkái is kivétel nélkül a királyok, hadvezérek és uralkodók életrajzainak alapján készültek, ebből eredően a magyar nemzet történetéről, történelmi fejlődéséről és modern nemzetté történt kiteljesedéséről („nemzeti szilárdulásáról”), küzdelmeiről, szabadságharcáról, felkeléseiről és forradalmairól („öntudatos történelmi ténykedéséről”) vajmi kevés szó esett. Az uralkodók élettörténetének bemutatásakor elmarad a nemzet története egészének a méltatása. A XX. század küszöbén kiéleződött nemzetek harcában azonban elengedhetetlen, hogy a magyar nemzeti történelem ne csak dinasztikus formában, töredezett részleteiben, hanem „teljesen és egészen minden vezér eszméje szerint adassék elő”. Poznan Jolán azonban azt is látta, hogy Magyarországon alig kezdődött meg az önálló nemzeti történelem kutatása és föltárása, a történelmi tankönyvek tartalma pedig egyenesen elfogadhatatlan. „A magyar történelem ilyen kezelése mellett érthető az a meglepő tény, hogy egyik tankönyvben sem találunk feleletet arra a vitás kérdésre, hogy Magyarországon, mely már ezer éve fönn áll, mint magyar nemzeti állam, miért nem volt a magyar nyelv egészen az újkorig saját országában általában elterjedve, honnan van az, hogy dacára annak, a magyar faj csak az újabb időben jut saját földjén absolut majoritásra, és honnan van az, hogy […] csak az újabb időben hatol a magyar kultúra saját országa minden tájára?” Ha a történeti kutatás nem tisztázza a nyugati kultúra latinizmusának nemzetünkre gyakorolt befolyását, amely azután meggátolta a magyar nyelv országon belüli érvényesülését és kiteljesedését, soha nem értjük meg nemzetünk Nyugattal szembeni hűbéri viszonyát. Mint ahogyan nem értjük meg a magyar nemzet, valamint a szomszédos népek és nemzetek közötti viszonyrendszert sem: „hol találjuk megírva a magyar nemzet hatását szomszédaira, különösen a legközelebbiekre, a Balkánra?” – sorolta kérdéseit a történész. Hősi regéink, régi dalaink őrzik a magyar történelem nagy eseményeit, a szomszédokkal együtt vagy egymással szemben vívott nagy küzdelmeinket, csak tankönyveink nem tudnak a néhány viszályon kívül semmit a korábban történtekről.
Milyen legyen akkor a tartalmuk a magyar történelmi tankönyveknek? Első és legfontosabb feladat elvégezni a magyar történelem „megcáfolhatatlanul helyes beosztását”, korszakolását. Poznan Jolán szerint már tarthatatlan az ókor–középkor–újkor nagyvonalú tagoltság, helyette a sokkal differenciáltabb, korszerű periodizálás a következőképpen nézne ki: 1. korszak az őshazától Szent István koráig tart; 2. a magyar kereszténység kiteljesedése egészen a nemzeti királyok kihalásáig; 3. a nemzeti királyaink kihalásától 1848-ig; 4. az 1848 utáni korszak a magyar nemzet újjászületése, amikor végre a „latinizmussal” és a „germanizmussal” – az idegen befolyással – szemben a magyar nemzet sikeresen védte meg magát. Hogy azonban e történelmi korszakok lényegüket tekintve határozottan felismerhetők és leírhatók legyenek, világosan kell látni az önálló magyar nemzeti létezés meghatározó feltételeit.
Lőrinc Péter szerint ezzel a felismerésével Poznan Jolán a polgári társadalomtudomány „csúcsaira” jutott, a maga kidolgozta szintézis mentén „dialektikusan látja már a társadalmi fejlődést”, fölismerte, hogy a társadalom szerkezete és az állam berendezése eredendően meghatározza a kultúra, az oktatás, a tudományos élet lényegét – a nemzeti közösség szellemiségét. Talán ebből ered, hogy Poznan Jolán alakját ott látta a bánság nagy tudósok – Jeszenszky Ignácz, Czirbusz Géza, Somfai János és Farkas Geiza – társaságában. Annak magyarázatát azonban nem lelte, hogy A magyar történelem vezéreszmék szerinti tanítása című kiváló tanulmánya után Poznan Jolán miért hagyta abba a tudományos kutatást, miért tűnt el a tudósok társaságából.
Nyitókép: Poznan Jolán könyve (Országos Széchényi Könyvtár)
