Történelmi időkben a szeptemberi iskolakezdés őszi verőfényében, vagy az iskolaév végén a júniusi kora nyár ragyogásában nem maradhattak el az iskolai kirándulások. 1879-ben miniszteri rendeletben fogalmazták meg: az iskolák feladata „a minden tekintetben üdvös és hasznos tanulói kirándulások” megszervezése. A minisztérium ingyenes vasúti jegyet biztosított a rászorulóknak, tanulói szálláshelyként pedig az iskolák tantermei szolgáltak.
Csiszár László, a pancsovai magyar királyi állami polgári fiú-iskola tanára, A pancsovai magyar királyi állami polgári fiú-iskola értesítője 1904/1905-ik iskolai évről című kiadványban megjelent A tanulók iskolai kirándulásáról című írásában megfogalmazta: az iskolai kirándulás a diákok számára hatalmas eszközül szolgál a természet megismerésében, a hazaszeretet ápolásában, az élet küzdelmeinek megismerésében, s az ifjak számára előkészíti az átmenetet az iskolából a gyakorlati életbe. Óriási a jelentősége annak, ha a növendékek elzarándokolnak „azon nemzeti kegyhelyekre, melyek a dicső ősök nevével vannak megszentelve, hogy itt a mindenség remek templomában hallhatnák meg a megdicsőült ősök szellemi szózatát, melyből megtanulnák: mit tesz az, magyarnak lenni, ezen isteni adománnyal miképp lehet élni, s mi a haza iránti kötelesség”. Majd így folytatta: „Ismerje meg a tanuló más vidékek népeit, szokásait, s tanulja el tőlük a takarékosságot, a rend- és munkaszeretetet.”
Csiszár László írásával – és pedagógusi lelkesedésével – lendületet adott a pancsovai magyar királyi állami polgári fiú-iskola diákjai iskolai kirándulásainak a megszervezésére. Már a következő évben al-dunai kirándulásra utaztak, útjukról tanártársa, Klobusiczky Ede Lajos Aldunai kirándulásunk című, az iskola 1907. évi évkönyvében megjelent írásában számolt be. Pompás leírását adta a történelmi emlékeknek – a váraknak, erődöknek, műemlékeknek – és természet utolérhetetlen csodáinak. Ada-Kaléh szigeténél partra szállva azonban megváltozott a hangja, mélységes-mély együttérzéssel írta le a szigetlakók nyomorát. A sziget kávéházában azonban ők is megízlelhették „az igazi török által készített fekete kávét”. A történelem még itt is velük volt, a kávéházban látták az öreg Musztafa béget, „aki 1849-ben Kossuth Lajos apánkat csónakjával vitte idegen földre. Most édességek elárusításával foglalkozik”.
Néhány évvel később, 1909-ben Gecser Béla, a földrajz és történelem tanára, a pancsovai polgári fiú-iskola igazgatója – nem mellékesen a pancsovai református egyház presbitere, a Történelmi Társulat tagja – ugyancsak Tanulmányi kirándulásunk címmel megjelent beszámolójának bevezető soraiban elmondta: mióta a minisztérium rendeletben hívta fel az iskolákat tanulmányi kirándulások szervezésére, iskolája élen jár az utazások megszervezésében. „A múlt tanév végén 22 tanuló kelt útra, hogy hazánk egy szép vidékét, Hunyad megye jó részét beutazzák” – írta, majd részletesen szólt az Erdélyben látott csodákról. Dévára, Hunyad megye fővárosába érve elmondta: az ember szívét a büszkeség jóleső érzete tölti el, midőn látja, hogy „a kis honi haza (Erdély), amellyel bizony az anyaország, s a magyar kormányok a legújabb időkig nem sokat törődtek”, a saját erejéből is mint fejlődik, hogyan halad a művelődés nehéz országútján előre, hogy teremt a majdnem semmiből is szépet, emlékezetre méltót, amelyen a magyar ember lelke gyönyörrel pihenhet. „Amidőn Déva földjére lépünk, s látjuk, érezzük azt a lüktető erőt, azt az egészséges, eleven pezsgő életet, csak akkor eszmélkedünk, hogy mennyi őserő van ebben a magyar nemzetben. Mivé fejlődött volna ez az én nemzetem, ha néhány Hunyadi Mátyás következik egymás után 200 esztendeig! Hol volna most a magyar?! De éppen ez a teremtő munka erősít meg engem hitemben és reményemben, hogy a magyar nemzetre fényes, nagyszerű jövő vár. Ezt el fogja érni, s vissza fog térni az Árpádok, Nagy Lajosok és Hunyadiak tündöklő, dicsőséges százada. És boldog, nagy és hatalmas lesz a magyar, és tisztelettel fogják nevét emlegetni.” Erdély földjét, a dicső magyar hazának egy gyönyörű darabját, történelmének egy fényes korszakát mutatták be a pancsovai látogatóknak. „Szobor, város, hegy, völgy, folyó, mind, mind az önfeláldozó, meg nem alkudó hazaszeretetről beszél, ezt a beszédet a tanulók megértették, meg kellett érteniök azt is, hogy e szép hazának ők is részesei, mert polgárai, a magyar hazának fiai. S ennek nemcsak öröm, büszkeség, hanem kötelesség is lenni, s őszinte szívvel, igaz szeretettel kell csüggeni e hazán.” Lám, a történelmi emlékek milyen hatalmasra lobbantották a hazaszeretet lángját!
Kolumbán Lajos A Délvidéken és az Aldunán (1911) című könyvében a késmárki polgári iskola három tanárának és azok családjának kirándulását örökítette meg. 1911. június 30-án a Dobos, a Czimbalmos és a Trombitás család – „egy valóságos banda” – vonattal délvidéki és al-dunai kirándulásra indultak. Hosszú volt az út, mire Aradra, a magyarság szent helyére értek. „Szentté avatta a tizenhárom vértanú ártatlan vére. Seregestül zarándokolnak ide a honfiak és honleányok, hogy itt a hősök sírján honszerelmet, halált megvető bátorságot, önfeláldozást tanuljanak.”
A Temesi bánság vidékére érve emlékeztek: az ország első emberei – Hunyadi János, Hunyadi László, Szilágyi István és Kinizsi Pál – viselték a báni méltóságot. A távolban feltűnt hazánk végső városa, Orsova. Helyén már a rómaiak idejében város állott, melynek Tierna volt a neve. Orsova várát Nagy Lajos király idejében építették, a 300 évig tartó török–magyar háborúk alatt sok véres eseménynek volt a színhelye. Az 1848-as szabadságharc idején Bem tábornok szállotta meg. Szemere Bertalan a császári csapatok elől menekülő Kossuth Lajossal 1849. augusztus 15-én érkezett Orsovára, ahol elásták a Szent Koronát. Kossuth Lajos, a nemzet vezére mintegy háromszáz bujdosóval a következő nap átkelt török földre, hogy többé sohase láthassa meg hazája földjét.
Hazafelé menet a vonaton Czimbalmos tiszteletes úr a velük utazó ifjakhoz fordult: „akad-e széles e hazában egy talpalatnyi hely, amely valamiért ne volna híres és nevezetes? […] Látjátok fiaim, ennek az áldott országnak minden része szép. Nincs is ennél szebb ország az egész földkerekségen. Szép aranykalászos rónája, gyönyörű az örök tavaszban élő, rózsaligetes tenger melléke, elragadó a Tátra egetverő hegycsúcsaival, meghatóan elbájoló az Alduna vidéke”. Lám, ilyen csodákkal találkoztak a régi Magyarország diákjai a kirándulásaik során.
Nyitókép: Orsova, Korona-kápolna (Mák Ferenc archívumából)
