2024. április 20., szombat
GYŰRŐDÉSEK

Szenteleky Kornél közösségépítő munkája IV.

A Vajdasági Írás és a Kalangya

Szenteleky Kornél a személyét és munkáját ért rosszindulatú és kíméletlen bírálatok ellenére is az 1920-as években fáradhatatlanul munkálkodott a magyarság sorsa és jövője iránt elkötelezett írók közös táborának megteremtésén. 1928. december 4-én Óbecsére, Draskóczy Edének címzett levelében arról számolt be, hogy Strelitzky Dénessel, Csuka Zoltánnal és Fekete Lajossal folyamatosan dolgoznak a Vajdasági Írás című lap létrehozásán. „A közönyt talán még valahogy fel fogjuk rázni – írta az őt lelkesen támogató társának –, de a rosszindulatot, a nagy vajdasági Rosszindulatot ma még aligha fogjuk legyőzhetni. Mégis hisszük, hogy a Rosszindulat kezéből maholnap ki fog hullni a csákány és a mi nagy, életes erkölcsi Igazságunk diadalmasan fog élni és építeni.” Csak 1927, még inkább 1929 után, amikor Szenteleky végképp felismerte, hogy az irodalom szabadsága milyen szorosan függ össze az ember és az emberi szellem szabadságával, csak amikor az ő szemében is az írói cselekedet kiegyenlítődött az emberi helytállás kérdésével, akkor vált indokolttá az emberi gondokat a maguk társadalmi-politikai determináltságában megmutató vajdasági magyar irodalom szellemének és intézményének a megteremtése és vállalása. 

1928 szeptemberében a szabadkai Képes Vasárnap című lap mellékleteként végre megjelent a Vajdasági Írás első száma, – önálló irodalmi kiadvány csak 1929-től lett. Az első számhoz írt Elöljáró szavak című köszöntőjében Szenteleky Kornél így fogalmazott: „a kultúra komoly és becsületes munkásai szeretnénk lenni ezeken a hasábokon és ezen a lapos, tunya, tengeri termékeny földön, ahol élünk, küzdünk, álmodunk. Ez a föld kövér, kevély gabonát terem, de itt nemigen tud gyökeret verni a gondolatunk, az álomnak, a szépnek virága, mely nem hajt hasznot és nem jelent életfeltételt. […] Tükre szeretnénk lenni e zsíros földdarab mostohán mellőzött szellemének és minden kulturális megmozdulásnak. Reprezentatív szemléje szeretnénk lenni a Vajdaság magyar kultúrájának [kiemelés – M. F.].” A vállalkozás mérhetetlenül fölháboríthatta Fenyves Ferencet, Szenteleky ugyanis 1929. január 22-én kelt, Fekete Lajosnak Újvidékre címzett levelében arról számolt be, a Bácsmegyei Napló szerkesztője levélben szólította föl munkatársait, döntsenek: az ő lapjának dolgoznak, vagy a Vajdasági Írásnak! „Fenyves hasonló ultimátumot intézett az árusokhoz is, hogy »szabadon« válasszanak: vagy a B. N.-t árusítják, vagy a Képes Vasárnapot.” A rengeteg visszautasítás nyomán Szenteleky Fekete Lajoshoz intézett, 1930. február 22-én kelt levelében írta: „Én nem tudok elcsuklani, nem tudok hinni abban, hogy kevesebbet érek, hogy nincs tehetségem és jogom az élethez. Nagyon is biztos vagyok értékemben, lehet, hogy egyszer mások is felfedeznek, lehet, hogy soha, hitemet ez nem befolyásolja. A kérdés az, érdemes-e harcolni a nyilvánosságért, a mának érdeklődéséért?” 

A harmincas években azonban lassan minden megváltozott – megfogyatkoztak a szerkesztőségekben a pécsi emigránsok. Voltak olyanok, akiket 1929 januárjában a királyi diktatúra bevezetését követően toloncoltak ki az országból, s voltak, akiket a marseilles-i királygyilkosság után dobták át – most már kíméletlenül – a határon. Olyanok is akadtak, akik maguktól távoztak a Délvidékről, visszatértek Budapestre, mert időközben rájöttek, „talán nem is volt olyan nagy bűn tízvalahány év előtt a baranyai köztársaságot vagy a magyar kommünt támogatni”, s a történtek ellenére Horthy Magyarországa még mindig biztosabb megélhetést nyújt a számukra, mint a délszláv királyság. „A pécsi menekültek dossziéi, ami a tollforgatókat illeti, elfogytak a rendőrkapitányok asztaláról. Kereskedelmi, gyáripari, ipari tevékenységben jobban felszívódtak – azok megmaradhattak, itt maradhattak –, a közélet, irodalom irányításában azonban szerepük nem lehetett” – írta Majtényi Mihály A magunk nyomában (1961) című visszaemlékezésében. A bénultság azonban, amelyet jelenlétükkel teremtettek, még sokáig éreztette hatását. A pécsi emigráns írók és újságírók mélységesen megosztották az egyébként is önbizalmát vesztette délvidéki magyar társadalmat és közéletet. Haraszti Sándor, aki éppen pécsi emigránsként hosszú éveken át alakítója volt a délvidéki magyar szellemi életnek, Szabadkáról történt távozását követően, 1930-ban a Nyugatban jelentette meg A vajdasági magyar irodalom tíz éve című tanulmányát, melyben már maga is így fogalmazott: „az élet és az irodalom sehol a világon nem szakadt úgy el egymástól, mint a Vajdaságban”, Herceg János A diófa árnyékában (1942) című kötethez írt bevezetőjében pedig megállapította: „Talán sehol nem volt mostohább sorsa magyar nemzedéknek, mint annak, amelynek ifjúsága itt, Délvidéken a húszas évekre esett.”

Szenteleky Kornél irodalomszervezői munkássága teljes pompájában, elkötelezettségének teljes mélységében a Kalangya (1932–1944) megindulásával 1932 tavaszán bontakozott ki. Nem teljes két évfolyamát szerkesztette a folyóiratnak, 1933. augusztus 20-án bekövetkezett korai halála megakadályozta abban, hogy az irodalmi program megfogalmazásán túl a termés beérésének tanúja és a betakarításnak részese legyen.

„Mi minden értéket össze akarunk gyűjteni – olvasható a folyóirat első számának beköszönő írásában –, mint ahogyan a gazda minden életet, minden kalászt kalangyába gyűjt. A jugoszláviai magyar irodalom minden olyan alkotását, amely egy irodalmi szemlébe illik és kívánkozik, a Kalangya szeretettel összegyűjti és bemutatja” – olvasható a folyóirat 1932. évi májusi számában megjelent Köszöntjük az olvasót című programadó írásában. A bácskai és a bánáti rétek kaszálóinak virágait ígéri Szenteleky a (feltételezése szerint) kétkedő olvasónak. „Élet, munka indul meg a földeken, hogy érjen a kalász, a fénylő, gyönyörű törökbúza és a tarka veteményes.”

Az elmúlt évtizedek során Szenteleky Kornél személye, életműve és irodalomszervező tevékenysége körüli vitákra, véleményekre és állásfoglalásokra mindig is a politikai telítettség volt a jellemző. Akik a helyi színeket és a helyi szellemiséget követelő, autentikus „vajdasági magyar irodalom” megteremtéséért folytatott küzdelmét elmarasztalták, azok nemzeti bezárkózással, kicsinyes realizmusigénnyel, vidékies szellemiséggel és a magas művészi igényesség elárulásával vádolták őt, akik viszont törekvéseiben a kisebbségi magyarság szellemi önépítkezését, művelődési igényét és a közösségi önszerveződésének a programját is meglátták, azok nemzeti történelmünk (a kisebbségbe szorult magyarság) egyik szellemi nagyságát látták – és látják még ma is – nemes alakjában, szándékában és közösségteremtő munkájában. 

Nyitókép: Mák Ferenc archívumából