2024. április 17., szerda

Szenteleky Kornél közösségépítő munkája I.

A Baranyai Szerb-Magyar Köztársaság menekültjei

2023-ban – Szenteleky Kornél születésének 130. és halálának 90. évfordulóján – érdemes újfent számot vetni a kiváló elődünk, az anyaországától elszakított délvidéki magyar nemzeti közösség életének újjászervezőjéről, kisebbségi irodalmi életünk megalapozójáról, a korabeli írói közösségünk intézményeinek megteremtőjéről. Szenteleky 1921–1933 között – végtelenül rövidre szabott élete során – kisebbségi magyar íróként mindvégig ellenséges környezetben munkálkodott, a Vajdasági Írás (1928–1929), a Mi Irodalmunk (1930–1933), és az alig két évig vezetett Kalangya (1932–1944) szerkesztőjének mégsem igazán a hatalommal voltak kibékíthetetlen ellentétei, hanem a közössége megalkuvó tagjaival, azokkal, akik önös érdekből hajlamosak voltak a meghasonlásra és a kiszolgáltatott magyarság érdekeinek elárulására. A törekvéseit támogató, kisebbségi közösségük megaláztatásában osztozó, kiváló szellemek – Borsodi Lajos, Várady Imre, Marton Andor, Draskóczy Ede, Börcsök Erzsébet, Gergely Boriska, Bencz Boldizsár, Csuka János, Cziráky Imre, Dudás Kálmán, Kristály István és Szirmai Károly – munkáiban született meg a „vajdasági” magyar irodalom.

A Nagy Háború utolsó napjaiban az antant–szerb csapatok a fegyverszüneti megállapodás napján, 1918. november 13-án léptek Baranya területére, s megszállták Baja, Pécs és Mohács környékét, a baranyai szénbányák stratégiailag fontos területét. November 25-én Újvidéken a Nagy Szerb Nemzetgyűlés határozatot hozott Bácska, Bánát és Baranya Magyarországgal fennálló államjogi, politikai és gazdasági kapcsolatainak a megszakításáról, egyúttal kinyilvánította a területeknek a Szerb Királysághoz történő csatlakozási szándékát. Az SHS katonái által megszállva tartott területek ideiglenes hatalmi körei – élükön Pécs polgármesterével, Linder Bélával – az 1921. augusztus 14-én megtartott népgyűlésen kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot, amelyet az anyaországtól elszakított területként az SHS állam fennhatósága és a kisantant védelme alá helyeztek. „Egy ideig ott voltam a tömegben, élveztem a tömeg hangulatát” – írta Válságok és erjedések (1962) című visszaemlékezésében Lőrinc Péter. – Petar Dobrović javaslatára előkészületeket tettek a »szerb-magyar köztársaság« kikiáltására. Megválasztották az ideiglenes intéző bizottság tagjait. Köztük volt dr. Hesslein József a Baranya-megyei Magyar Újság főszerkesztője, Boros Imre hírlapíró, Doktor Sándor és mások.” Az általuk megfogalmazott kiáltványban egyebek mellett ez volt olvasható: „Mi nem engedjük ideplántálni a borzalmakat. Fegyverrel, szerszámmal, puszta kézzel, minden erőnkből ellenállunk. Fel lesznek robbantva a bányák, elpusztulnak az üzemek, rommá lesznek a városok, mielőtt az első terror katona betenné a lábát.” Aláírás: Baranya-Baja-Szerb-Magyar-Közt. Intéző Biz. A Szerb–Magyar Köztársaság diadala azonban nem tartott sokáig, néhány napon belül úgy omlott össze, hogy a kisantant békefenntartó erőit vezénylő Gosset ezredes a karját sem mozdíthatta az érdekében. Linder Béla – aki „a pécsi köztársaság rögeszméje körül a legtöbbet buzgólkodott” – 1921. augusztus 19-én családjával és társaival együtt elhagyta a várost. Ami tehát 1918–1921 között Pécsett történt, az egyszerre volt haza- és nemzetárulás, és akik a trianoni döntések pillanatában Magyarország területén a szerb megszálló hatalommal együttműködtek, annak területszerző politikai-katonai akciójában részt vettek, egyszerre voltak haza- és nemzetárulók. Ez volt az alaphelyzet 1921 augusztusa után is, bárhová is sodorta a résztvevőket a történelem.

1921 szeptemberében a Baranyai Szerb-Magyar Köztársaság megszűnése után a Pécs kiürítésére vonatkozó döntés megszületését követően Baranya területéről igen sokan menekültek Szlavóniába. Szűts Emil Az elmerült sziget – A Baranyai Szerb-Magyar Köztársaság (1991) című könyvében írta, az Eszékre érkezettek száma néhány nap alatt megközelítette a húszezret. Csuka János, a kor hű krónikása pedig A délvidéki magyarság története 1918–1941 (1995) című művében rámutatott: Pécs és Baja kiürítésére vonatkozó döntést megelőzően már 450 szláv menekültet helyeztek el a délvidéki közigazgatásban.

És mi lett a többi – korábban oly hangos és lelkes – pécsi művésszel, lapszerkesztővel, íróval és költővel? Természetesen követték vezetőiket – a hangadó forradalmárokat – az emigrációba. A királyi Jugoszlávia készségesen biztosított a számukra menedéket – mindaddig, amíg a hatalom számára nem váltak kellemetlenné, esetenként terhessé. Akkor rövid úton áttették őket a határon, még csak meg sem köszönve egykori szolgálataikat. Jelenlétük azonban nem múlt el nyomtalanul, írói, újságírói és lapszerkesztői tevékenységük eredendően meghatározta a bácskai, a bánáti és a baranyai magyarság szellemi életét, gyakran befolyásolták a közéletét is.

Közülük legtöbben újságíróként helyezkedtek el, de akadt közöttük orvos, tanár, ügyvéd és tisztviselő is. „A menekültek között sok volt az újságíró, író, közíró, sok volt a baloldali ideológus – legtöbben magyarok – írta Majtényi Mihály a Magunk nyomában (1961) című visszaemlékezésében. – Ezeknek mind kenyér kellett… eleinte sokan, mint fizikai munkások dolgoztak, de nem szűntek meg az itteni, gyenge lábon álló magyar újságok szerkesztőségeit ostromolni. Beszüremkedtek lassan a redakciókban, mások hivatalokba kerültek. Vajdaság tele lett egyszerre »tollforgatókkal«. […] Pécsi menekültek… sokáig élt itt ez a szó. A húszas évek végéig majdnem kizárólagosságuk volt (a Pestről és Szegedről jött menekültekkel együtt) a szerkesztőségekben. Pécsi menekültek voltak a gyárakban, a kezdeti munkásmozgalomban, sőt – a sportban is. Kolóniájuk volt Beográdban, legtöbben Suboticán és Noviszádon éltek, magyar lapjuk volt Eszéken.” A pécs-baranyai köztársaság menekültjei közül többen a Szabadkán megjelenő – Fenyves Ferenc által szerkesztett – Bácsmegyei Naplónál kaptak munkát és megjelenési lehetőséget. Valójában arról volt szó, hogy az emigráns írók-újságírók, akiknek többsége – Lőrinc Péter Válságok és erjedések (1962) című könyvében olvasható megfogalmazása szerint – egyszerre „elvesztette proletár öntudatát, osztályharcosságát, és csupán a megélhetésre gondolt”, híven osztotta a liberális napilap tulajdonosa és szerkesztője nézetét, és az elkövetkező években „igazi világpolgárként” gáncsot vetett minden helyi kezdeményezésnek, így Szenteleky Kornél irodalomszervezői tevékenységének is, amely a helyi erőknek és tehetségeknek biztosított volna terepet és megszólalást, kifutási lehetőséget és kiteljesedést.

Nyitókép: Mák Ferenc archívumából