Mostanában sokat gondolkodom azon, hogyan változik az anyasághoz való hozzáállásunk a közösségi média korában. Régen, amikor gyerek voltam, a mese egyszerű dolog volt: este anyukám mellém ült, elővette a könyvet, és addig olvasott, amíg a betűk el nem kezdtek összefolyni a szemem előtt. Nem volt kérdés, hány része van a sorozatnak, limitált kiadás-e, vagy kapható-e még a boltban. Csak a történet volt. A közös idő. A hangja. A biztonság. A mese.
Amikor a saját kislányom megszületett, az elsők között szerepelt a listámon, hogy sokat fogok neki mesélni. Ez valahogy belém volt vésve: mesélni kell, mert az jót tesz a gyerek lelkének. Időt ad, megnyugvást, kötődést. Valójában talán nekem is ugyanolyan fontos volt, mint neki. Egy biztos pont, amit megtarthatok a gyerekkoromból.
Aztán telt az idő, és persze kiderült, hogy a valóság ennél jóval összetettebb. Van olyan este, amikor a kicsi lány percek alatt elalszik, és olyan is, amikor tiltakozik, forgolódik, nyűgös, semmi sem jó – olyankor a mesélésből inkább türelempróba lesz. És bármennyire romantikus lelkem van, be kell vallanom, vannak esték, amikor egyszerűen túl fáradt vagyok. Amikor a nap végére már csak csendre és sötétre vágyom.
Éppen ezért találtam rá a Disney-hangmesékre, és az első találkozás tiszta öröm volt. Varázslatos történetek, profi előadással – ráadásul mindezt úgy adják át, hogy közben a gyerek fantáziája is dolgozik. Nem etetnek kész képekkel, nem rágják szájba a látványt, hanem hagyják, hogy elképzelje. Nem túlzás azt mondani, hogy nagyon hamar megkedveltem őket. Ahogy azonban elkezdtem keresni újabb részeket, egy egészen furcsa világba csöppentem.
A Disney-hangoskönyvek körül valóságos láz tört ki a neten. Facebook-csoportok tízezres létszámmal, éjszakai licitek, üzenetek százai: „Cserélek!”, „Keresem!”, „Azonnal fizetek érte!”, „Ha kell, duplán adok érte, csak legyen az enyém!” Mintha egy mesekönyvsorozat hirtelen valami különleges presztízstárggyá vált volna, amelyet gyűjteni kell, mintha aukción lennénk.
Először csupán mosolyogtam ezen. Aztán egyre inkább zavarni kezdett. Nem a gyűjtők miatt – mert gyűjteni valamit önmagában nem rossz. Sőt! Szenvedély, öröm, hobbi is lehet belőle. A gond ott kezdődik, amikor ez az egész már nem a gyerekekről szól. Amikor a történetek háttérbe szorulnak, és a polcokon sorakozó könyvek száma lesz a beszélgetések fő témája. Amikor a kommentfalakon egymást túllicitálva születnek a mondatok: „igazi anya csak akkor vagy, ha megvan az összes”.
Igazi anya. Aki nem tudja megfizetni? Aki nem akar beszállni a hajszába? Ő akkor kevesebb?
Bevallom, ezek a mondatok fájnak. Mert valahol mélyen mindannyian próbálunk megfelelni. Akkor is, ha nem akarjuk beismerni. Nézzük egymást, figyeljük, ki hogyan csinálja, jól csinálja-e, eleget ad-e a gyerekének. És ahelyett, hogy egymást támogatnánk, sokszor belecsúszunk valami furcsa versengésbe, amelyben nincsenek igazi nyertesek – csak fáradt szülők.
Közben elfelejtjük a lényeget: a gyerekeink nem gyűjteményre vágynak. Nem címkézett dobozokra és kipipált listákra. Nem arra, hogy állandóan bizonyítsunk egymásnak vagy önmagunknak. Ők egyszerűen csak meséket szeretnének. Olyan történeteket, amely által lehet nevetni, izgulni, egy kicsit félni, majd megkönnyebbülni. Amelyben vannak hősök és barátok, próbatételek és megoldások. Olyan meséket, amelyekben megtanulják, hogy a jó győz, hogy mindig van remény, és hogy a szeretetnek ereje van.
És bármi furcsán hangzik: mindegy, hogy ezt egy 800 dináros mesekönyvből, egy nagymama öléből hallott történetből vagy egy Disney-hangmeséből kapják meg. A forma más, az élmény ugyanaz lehet – ha együtt vagyunk benne.
Ez az „együtt” a kulcs. A mese igazából nem akkor válik értékessé, amikor elindítjuk a lejátszást, vagy kinyitjuk a könyvet, hanem akkor, amikor kapcsolódunk a gyerekhez közben. Ha odafigyelünk rá. Ha utána beszélgetünk, megöleljük, válaszolunk a kérdéseire. Ha mi is belehelyezkedünk abba a kis világba, ahol a fa beszél, a maci mézet eszik, és a hercegnők mindig hazatalálnak.
A Disney-hangmesék számomra ezt adják – lehetőséget a kapcsolódásra. Nem többek és nem kevesebbek ennél. Nem státuszszimbólumok, nem versenytárgyak. Csak eszközök ahhoz, hogy közös élményt teremtsünk.
A mesék világa tele van varázslattal. De ez a varázslat nem gyűjthető, nem egyeztethető össze licitekkel vagy versenyekkel. Ez a varázslat ott születik, ahol szeretettel mesélnek – akár könyvből, akár fejből, akár hangoskönyv segítségével.
Én nem akarok kimaradni a mesékből, és azt sem szeretném, ha valaha is elvinné őket tőlünk a rohanás, a birtoklási vágy vagy a bizonyítási kényszer. Mert a gyerekkor gyorsan elszáll – de ha jól csináljuk, a mesék örökké velünk maradnak.
Nyitókép: Kasza Jennifer felvétele
