Az adorjáni Zabos Lajos (1933) gyerekkorában sokat őrizte a jószágot a falu határában.
– A temető sarkától hajtottuk ki a jószágot a zentai Rét felé, egészen a volt Paphalom állomásig. Még a második világháború idején, a magyar érában, mi gyerekek iskola után kihajtottuk a jószágot, libákat, birkákat legelni a tarlóra. Vittünk magunkkal valamilyen régi fémpénzt, és a sínekre raktuk. Jött az ötórás gőzös, keresztülment rajta, meglapította.
Egy ízben találtam egy vasdarabot, belefért a sínek toldásánál hagyott résbe. Miklós barátommal bele tudtuk dugni, függőlegesen kiállt a vasdarab, kíváncsiak voltunk, hogy fogja meglapítani a vonat.
De vesztünkre nem a vonat jött, hanem a pályafelügyelő a járgányával, ami leugrott a sínről. Az általunk odahelyezett vasdarab kisiklatta a pályafelügyelő járgányát. Megijedtünk, fülön fogott bennünket, kérte a nevünket, kik vagyunk, majd fölírja. Én már meg is mondtam volna a nevem, de Miklós barátomnak több esze volt, és azt mondta, hogy én Galamb Ferkó vagyok ő meg a Kurunci Péter. Ezt a két nevet írta fel a vasutas.
Nem messze tőlünk oromhegyesi gyerekek voltak, ők is a jószágokat őrizték. Őket is kikérdezte a pályaőr, hogy ki tette oda a vasat a sínre. Egyik sem vállalta el a csínytevést. – Mondjátok csak a neveteket! – Egyik is, másik is mondott valamilyen nevet, de az egyikük beárulta a másikat, hogy az hamis nevet adott meg. Ekkor minket elengedett. Akkoriban, az 1940-es években a vasúton hadifelszerelést, katonai járműveket is szállítottak, szorultunk volna, ha kiderül, hogy mi raktuk a sínek toldásába a vasdarabot – emlékezett vissza Lajos bácsi a régi csínytevésükre.
