A viták és a nézetkülönbségek természetes velejárói a kapcsolatainknak, de önmagukban nem jelentenek problémát. A lényeg az, hogy hogyan reagálunk rájuk. Ha képesek vagyunk fölismerni a mögöttes érzéseket, megérteni a saját és a társunk szükségleteit, illetve nyitottan, együttműködve közelíteni a helyzethez, akkor sokkal hatékonyabbá válhatunk a konfliktusaink kezelésében. Erről tartott előadást a múlt év végén dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta Zentán a Mathias Corvinus Collegium Vajdaság szervezésében, akkor készítettük vele ezt a beszélgetést a konfliktusokról, a konfliktusoktól való félelmeinkről és a változtatás lehetőségeiről.
n Miről szól A szorongástól az ölelésig című előadása?
– Mindannyiunk életében vannak konfliktusok. Nem szeretjük őket, próbáljuk őket megúszni, de ahol két ember együtt van, akár a munkahelyen, akár a családban, ott óhatatlanul elő fognak jönni. Ez pedig azt jelenti, hogy valamit kezdenünk kell velük. Mindannyian hozunk valamiféle örökséget a konfliktuskezelésről a szüleinktől, a nagyszüleinktől, amit mint valami féltve őrzött kincset adtak nekünk tovább, mintha csak azt mondanák: „Fiam, nekem is megkeserítette az életemet, de legalább neked se legyen jobb!” Aztán egyszer csak rájövünk, hogy ezek a minták nem működnek, boldogtalanná tesznek bennünket, a válás széléig sodornak minket. Érdemes ezért újragondolnunk a konfliktusainkat. Az előadáson három lehetséges konfliktustípust mutattam be. Az egyik a kis csip-csup konfliktusokat öleli fel, amelyekkel nem érdemes igazán foglalkozni. Ilyenkor legyünk nagyvonalúak, lépjünk túl rajtuk. Aztán ott vannak a megoldhatatlan konfliktusok, amelyek minden párkapcsolatban, minden családi életben jelen vannak. Ezek nem abból fakadnak, hogy az egyikünk rossz, a másikunk pedig jó, hanem abból, hogy mások vagyunk, más a személyiségünk. Például az egyikünk korán kelő, a másikunk délig is tudna aludni. Az ilyesmit nem tudjuk megváltoztatni, ezért minél hamarabb elfogadjuk a másikat úgy, ahogy van, annál könnyebb éveink lesznek utána. Az előadáson a legtöbbet a harmadik típusú konfliktusokkal foglalkoztunk, ez pedig az ismétlődő mintázaton alapuló konfliktus. Ezek azok a konfliktusok, amelyeket újra és újra lejátszunk. Más a téma, más a helyszín, de maga a konfliktus ugyanúgy zajlik, és a végeredménye is ugyanaz. De hogyan lehetne ebből kikeveredni? Az előadáson mintákat vázoltunk fel arra, hogy mit és hogyan tehetünk másként.
n Mitől félünk valójában: a konfliktusoktól, a konfliktuskezeléssel járó felelősségvállalástól vagy valami mástól?
– Ez változó attól függően, hogy a kapcsolatunknak éppen melyik szakaszában járunk. Jellemzően, amikor még a rózsaszín ködfelhőben úszunk a kapcsolatnak az elején, akkor attól félünk, hogy a konfliktus felszínre hoz valamit, ami miatt talán mégsem illünk annyira össze, mint ahogy gondoljuk. Ezért minden alkalommal, amikor valamilyen különbözőséggel találkozunk, gyorsan szőnyeg alá söpörjük. Később vannak olyan szakaszok a párkapcsolatban, amikor nagyon elfoglaltak vagyunk, például amikor kisgyerekeink vannak. Ilyenkor haladni szeretnénk. „Befizetted, megbeszélted, elintézted, szülői értekezleten megjelentél?” Este örülünk, hogy végre lefeküdhetünk, mert holtfáradtak vagyunk. Nincs időnk semmire, túlterheltek vagyunk. Később attól félünk, hogy esetleg valami olyasmi kerül felszínre, amit eddig nem tudtunk, de ami talán hatással lesz az életünkre. Ezeket leginkább elodázni szeretnénk.
Tehát attól függően, hogy éppen melyik szakaszában járunk a kapcsolatnak, mindig más félelmeink jönnek elő a konfliktusokkal kapcsolatban. Talán az egyik legerősebb félelmünk az, hogy nem tudunk mit kezdeni velük. Megdermedünk, lefagyunk, és aztán ott állunk tehetetlenül. Nincs eszköztárunk, amivel megoldhatnánk a konfliktusainkat. Éppen ezért fontosak az ilyen rendezvények, könyvek és tréningek is, hogy fejlesszük az eszköztárunkat. Merthogy sajnos ezt az iskolában nem tanuljuk meg. Megtanulunk matematikai műveleteket, különböző földrajzi fogalmakat és még számtalan más dolgot, de az emberi együttélés egyszeregyét nem tanuljuk meg. Ezért kell felnőttként pótolnunk.
n Mi a tapasztalata, képesek-e az emberek a gyakorlatban is változtatni, miután elméletben megtanulták, hogy hogyan ismerhetik föl a mintázataikat?
– Párterapeutaként abban a kiváltságban részesülök, hogy naponta csodák létrejöttéhez asszisztálhatok. Fantasztikus dolog látni, hogy honnan hova tud eljutni egy pár. De ez nem megy egy csapásra. Ez nem egy automatikus folyamat, hogy felismerek valamit, és másnap már úgy fogom tenni, mint ahogy felismertem, mint ahogy egy előadáson mondták nekem. Ez tanulási folyamat. A rossz mintázatokat évtizedek óta gyakoroljuk, sajnos nem fogjuk tudni őket két perc alatt felülírni. A jó hír viszont az, hogy nem úgy születtünk, hogy rossz megoldási módokat alkalmazunk. Az életünk során megtanultuk rosszul kezelni a konfliktusokat, és ha ezt meg tudtuk tanulni, akkor azt is meg tudjuk tanulni, hogy hogyan kezelhetjük őket jól. Ez olyan, mint az autóvezetés. Amikor valaki harminc éven keresztül vezetett egy kézi váltós autót, akkor az beépült az izommemóriájába. De amikor megvesszük életünk első automatáját, akkor hirtelen bajba kerülünk. Különösen nyomás alatt, stresszhelyzetben vagyunk hajlamosak ismételni a régóta bevésődött automatizmusokat. Velem is megtörtént, amikor az első automatámat megvettem, hogy elém vágott valaki, én meg azonnal a kuplungot kerestem. Időt kell hagynunk magunknak, és kitartóan az új felismerés szerint kell cselekednünk. Így egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy az új lett a normális, vagyis az újonnan megtanult készség az, ami nyomás alatt is elsőként eszünkbe jut. Ha ezt elérjük, akkor már jó úton vagyunk a tartós változás irányába.
Nyitókép: Gergely Árpád
