A Trianon utáni újvidéki élet egyik kiemelkedő eseménye a Dunán átívelő, közúti híd épülésének története. Nemcsak azért, mert ezzel a város központjából, szinte egyenes vonalban, át lehetett jutni a Duna másik partjára, hanem azért is, mert így megteremtődött annak a lehetősége, hogy a Péterváradi vár alatt elterülő katonai és civil település egyesüljön az akkor már a városfejlődésben előrehaladottabb Újvidékkel. Egy természetes folyamat látszott így lezárulni, lévén, hogy Újvidék városfejlődésének az erőd, és a kötelékébe tartozó hídfősánc adta meg a kezdeti impulzusokat. Minden esetre az új délszláv állam kötelékébe kerülve, mind Újvidéknek, mind Péterváradnak, érdekében állt egy új híd felépülése, azért is, mert az ideiglenesen felépített Potiorek ezredesről elnevezett fahidat, 1924-ben elvitte a zajló jég. A közúti hidat, az egykori hajóhíd helyére tervezték, még a nagy háború kitörése előtt, 1910-ben, de annak felépülése már a Trianon utáni időkre esik.
Az első komoly hírek, hogy Újvidéknek szüksége van még egy hídra, 1922-ből származnak. Azzal a céllal kezdtek a híd építéséhez, hogy azzal megszűnjön a dunai hajóhíd, amelyen a közlekedés az évszakokhoz volt kötött, és amelyet állandó, dunai híddal szerettek volna helyettesíteni. Ezt az állandó hidat 1923-ban kezdték építeni, mégpedig német háborús kárpótlásból. Az újsághírek szerint, tervezője, „belgrádi mérnök” volt, az építkezést, az Építkezési Felügyelőség nevében Nenad Lancos vezette. A híd 341 méter hosszú és 10 méter széles volt. A vaskonstrukció Stettinben készült el, és mintegy 3,5 millió kiló, nehéz szerkezetét, két, vízben lévő pillérre és két parti oszlopra helyezték el. A víz szintjétől a híd konstrukciója 7 méter magasan volt, az úttest 7 méter szélesre épült, lévén, hogy állandó közúti hídról volt szó. A híd konstrukciója, teljes egészében, a hajóforgalomhoz idomult, tehát a két vízben lévő pillér közötti távolság 130,68 métert tett ki, hogy a hajók szabadon közlekedhessenek.
A híd építése nem zajlott olyan ütemben és úgy, ahogyan a város szerette volna. Volt egy pillanat 1924-ben, amikor a kormány „indolenciáját” emlegette a sajtó, de 1925-ben már kérdésessé vált a híd befejezése, mivel a belgrádi minisztérium nem utalta át a megígért pénztámogatást, a német cég pedig visszavonta munkásait az építkezésről. A munkálatok vége 1927-re volt várható, de csak ekkor kezdték építeni az úttestet, amelynek az ára 1.305.276 dinárt tett ki. Ezért nem kell csodálkozni, hogy az újvidéki híd említésekor a sajtó már Istenhez fohászkodott. Végül is a hidat 1928. május 20-án ünnepélyesen átadták a forgalomnak, és mivel akkor született Tomislav Karađorđević kisherceg, róla nevezték el. Városrendezési szempontból a híd megépítése a város magjának számító Hídfősánc életébe került. Ugyanis azt a XVII. és XVIII. században kiépült épületegyüttest, amelyhez nem csak a dunai átjárót védő erőd része, a Salzamt, a sóraktár és a Sánc falai között, a XVIII. század közepén felépült Nepomuki Szent Jánosnak szentelt kápolna tartozott, lebontották. Ez a kápolna a hidak, a hajósok, a vízi emberek, a halászok és vízimolnárok védőszentjeként a komor, katonai erődítménynek számító épületegyüttesnek barokk gyöngyszemeként állt és ékesítette Újvidék panorámáját. Homlokzatával és bejáratával a Duna felé fordulva a magas vízszintek ellenére is megmaradva, de a modern idők követelményeinek, az újvidéki közúti híd feljárójának kiépítését már nem élte túl. Lévén, hogy Újvidék szabad királyi városi rangjának megszerzésekor, 1748-ban a városban lévő felekezetek megegyeztek, hogy egymás kárára nem cselekszenek, és egyházi dolgokban a „paritás elvéhez” tartják magukat, a lebontott újvidéki Nepomuki Szent János-kápolna helyett az újvidéki katolikus hívőket, a zömében magyar lakta Telep városrészben, a Szent Erzsébet-templom kiépítésével kárpótolták. A templommal együtt ekkor tűntek el a Hídfősánc barokk kapui és az a rendezett kert is, ami a Sánc egykori tervrajzain és a régi képeslapokon még láthatóak voltak.
