Mohácsra, a magyar nép nagy vereségére emlékeztünk nemrégiben anélkül, hogy tudatosodott volna bennünk az a tény, hogy a történelmi eseménynek, amely az egész nemzetet érintette, voltak előzményei, amelyekből tájaink sem maradtak ki. Ezek közé tartozik az 1526 júliusában és augusztusában az akkori középkori erősségnek számító Pétervárad és a vele szemben, a Duna másik partján fekvő Vásáros Várad, amelyek körül és helyén a későbbi Újvidék kialakult.
Pétervárad, az akkori magyar középkori végvár elestéről kevés szó esett. A török elleni végvári harcokban a középkori Pétervárad hadászati jelentősége a Nándorfehérvári ütközetet követően, 1521-től nőtt meg. A második Nándorfehérvárként emlegetett erőd ostromának és elestének a történetét azon történelmi események közé soroljuk, amelyek szoros összefüggésben álltak a mohácsi csatatéren elszenvedett vereséggel, tehát előzményei voltak.
Szulejmán török császár 60.000 fős sereggel indult 1526 áprilisában a Magyar Királyság ellen, amelyből 40.000 még Bulgáriából Ibrahim nagyvezér parancsnoksága alatt Pétervárad felé indult, hogy elfoglalja a második végvári vonalba tartozó péterváradi várat, amely nem annyira védrendszerével, hanem földrajzi elhelyezkedéséből eredően számított nehezebben elfoglalható várnak. A Péterváradi várat parancsnoka, az akkori kalocsai érsek és Alsó-Magyarország főkapitánya, Tomori Pál védte, aki teljesen tudatában volt a vár gyengéinek, kiépítetlenségének, katonáinak gyenge felszereltségével, amelyet neki sem sikerült kiküszöbölnie. Elsősorban azért, mert akiknek segíteniük kellett volna, nem érezték a török veszély súlyosságát és realitását. Így a 40.000 főt számláló török sereg, a 300 ágyú és a komoly hajóhad ellenébe Tomori csak 2000 magyar és 1000 Szerbiából menekült szerb parasztot és csajkást tudott felsorakoztatni a mohácsi csatatérre vonuló török szultán serege ellen. A török sereget nem tudta feltartóztatni sem a vár, sem a várban lévő csapatok parancsnokává kinevezett Alapi György, sem pedig a Duna bal partján, a szárazon és vízen érkező török hadat feltartóztatni szándékozó Tomori Pál.
A török szárazföldi sereget a török hajóhad kísérte. A törökök az első rohamot Pétervárad ellen július 15-én intézték, amelyet a vár védői visszavertek, a csajkások jelentős károkat okoztak a török hajóhadnak. Ezért Ibrahim nagyvezér a csapatait a folyó bal partján állomásozó magyar sereg ellen küldte, de eredménytelenül. Tomori Pál számára ekkor már világos volt, hogy kevés emberével és jelentős pénzbeli és legénységi utánpótlás nélkül nem tudja megvédeni a várat, így visszavonult Bácsig.
A második rohamot a török sereg július 17-én intézte Pétervárad ellen, amelyet a vár legénységének ismételten sikerült visszavernie. Ekkor lett világos Ibrahim nagyvezérnek, hogy Péterváradot meg kell ostromolnia. Megkezdte az ostromütegek helyének kiépítését, a tűzérséggel pedig állandóan lövette a várat. Ekkor sérültek meg jelentősen a vár falai. A vár legénységének még így is – minden utánpótlás nélkül – sikerült még két rohamot visszavernie. Július 28-án, a vár falain belül, a védők között, a török aknák robbanásait követően az általános zűrzavarban, a fáradt védőknek már nem sikerült visszaverni az újabb rohamot. Alapy György a legközelebbi embereivel az egyik toronyba zárkózva védekezett, de sikertelenül, és többórás harc után a szabad elvonulás ígéretében feladta a várat. Ezen a napon, július 28-án érkezett Szulejmán szultán a seregének másik részével Pétervárad alá, így személyesen is szemtanúja volt Pétervárad magyar védői vereségének és saját hadai győzelmének.
Pétervárad után a török had, Ilok (Újlak) alá vonult, amelyet szintén elfoglalt. Érdujhelyi Menyhért szerint „Pétervárad azonban fő fészke volt a vidéken tartózkodó török seregeknek. Elestének híre remegésbe ejtette az ország lakosságát, ez volt az előfutára a mohácsi vésznek. A török csapatok folytatták útjokat az ország szíve felé.” – „A vár elesett, a bélakuti apátság nyomtalanul eltünt, nyoma veszett Vásáros-Váradnak, Kő Szent Márton, Baksafalva, Zajol, Bivalyos, Csenej, Mortályos, Rév és Keménd mind eltűnt nyom nélkül. Sivár pusztulás honolt a gyászba borult várban és környékén.”
