A Rechnitzer család sikeresnek tűnő újvidéki tevékenysége minden jel szerint 1892/93-ban ért véget. A család tagjai már előzőleg szétszéledtek az akkori Délvidék különböző városaiba. Magának Rechnitzer Jánosnak 1886 és 1889 között volt egy szegedi, műteremnyitási kísérlete, és egy mindent megelőző pesti és nagyváradi üzleti „kalandja” is. De a két és fél évtizedig tartó, sikeresnek tűnő újvidéki tevékenységének záróakkordjáról is vannak adatok. Az Újvidéki Hírlapban 1891. december 19-én megjelent hirdetésben
Rechnitzer János egy újabb vállalkozásáról és műtermének a Fő térről, az akkor zömében szerbek által lakott, Kenyér utca 6. alá való áthelyezéséről értesülhetünk. A hirdetésből az is kiderül, hogy abban már nem kizárólag fényképészettel szeretett volna foglalkozni, hanem azt műfestészeti műteremmé alakította át. Azonkívül, hogy elvállalt „fénykép és eredeti után való arczkép festést”, az „egyházi festés művelését is” meghirdette. Végzett továbbá „szentképek, egyházi zászlók és templomfal képek festését”, ezenkívül külön szakosztályt nyitott „czímer és czégek festésre”. Többek között az is kiderült, hogy az „új üzletben” nem egyedül dolgozott, hanem a műterme számára „megnyert” akadémiai képzettséggel bíró művészt és szakértőket alkalmazott. A két évtizednél tovább tartó fényképészeti tevékenységére alapuló tekintélyét latba vetve számított arra, hogy új vállalata „minden körben támogatásra lel”. A régi fényképészeti műtermét Hegele Ferencnek, szintén ismert újvidéki fényképésznek adta át, aki a „volt Rechnitzer János-féle fényképészeti műterem jelenlegi tulajdonosaként” ajánlotta magát az újvidékiek figyelmébe, szintén hirdetésben. Valami azonban nem úgy alakult ahogyan Rechnitzer János számította, mert egy év múlva már ismét a régi, a Ferencz József téren lévő műtermét hirdette: „a legalkalmasabb karácsonyi ajándék egy jó fénykép, mely a legfinomabb kivitelben és legnagyobb hasonlatossággal” készülhetett Rechnitzer János fényképészeti műtermében. „Felvételeket, pedig a nap minden idejében eszközöltettek.” Nagyobb megrendelésekre is számított, mert leendő kuncsaftjait arra buzdította, hogy megrendeléseiket „minél előbb tegyék meg”.
Rechnitzer János és családja Újvidék szabad királyi város lakosságának névjegyzékében utoljára 1892-ben szerepelt, amikor a Ferencz József tér 1. alatt, Recnitzer Jánost, feleségét, Erzsébetet, Mária és Mila lányait, a már Újvidéken született Károly és Leo fiaikat, valamint Rechnitzer János édesanyját, Erzsébetet jegyezték. Minden jel szerint idősebb Rechnitzer János ekkor már elhalálozott. Mindannyiukat római katolikusként jegyezték be az összeírók, mint ahogyan 1881-ben is.
Gyermekeik közül, a legidősebb Ottokár ekkor már a verseci Rathausgasseban megnyitott fióküzletet vezette, ahonnan 1896-ban költözött Eszékre. Az 1876-ban született Rechnitzer Károlyt 1898-ban Pancsován találjuk, ahol szintén fióküzletet nyitottak, míg a zimonyi üzletet, maga Rechnitzer János vezette. Ezt követően szinte megmagyarázhatatlanul a család Zágrábba költözik. Két címen is fut az üzlet, talán lakásuk is, mert a zágrábi összeírásokban külön címen nem szerepelnek. Szembetűnő, hogy mind a két zágrábi cím a pravoszláv egyház épületeihez kötődik. Rechnitzer János, aki horvát névváltozata szerint Ivan név alatt fut, 1901-től az Ilica 6. alatt jegyezte műtermét. Ottokár pedig a Margaretska 6. alatt tartotta fönn műtermét. A horvátországi szakirodalom Rechnitzer Ottokárt János testvérének tartja. Az életrajzi adatok ezt viszont cáfolják. Mindentől függetlenül, úgy Ivant (R. János), mint Ottokárt a szakirodalom a horvátországi képriport úttörőiként tartja számon. Az Újvidéket és az újvidéki árvizet fényképező Rechnitzer János a horvát képeslapokon és a képes újságokban először megjelenő társadalmi eseményekről készült fényképfelvételeknek a szerzője, és ezt a „modernkor vívmányaként” számon tartott műfajt először itt nálunk, tájainkon is művelték. Ottokár nevű fia pedig nemcsak az újvidéki Mária neve templom építését örökítette meg, hanem az eszéki Szent Pál-templomét is. Rechnitzer János és Ottokár fényképfelvételei nélkül ma nem tudnánk hogyan nézett ki Újvidék és környéke, és hogyan néztek ki az itt élő emberek a XIX. század utolsó évtizedeiben.
