Az elmúlt bő két évben szinte minden, ami a tartományi székvárosban önkormányzati beavatkozással vagy támogatással történik, az Újvidék Európa Kulturális Fővárosa 2021-ben cím jegyében valósul meg.
A fejlesztések, beruházások valamelyik ponton biztosan összefüggésbe hozhatók ezzel a titulussal, az építkezések és a meglévő épületek tatarozására, felújítására hatványozottan vonatkozik ez. Slobodan Jović, az Újvidéki Építészmérnökök Egyesületének (DANS) vezetője úgy véli, hogy hiába ölünk bele hatalmas összegeket a város művelődési kínálatának kibővítésébe, ha ez a kínálat továbbra is centralizált marad, akkor nem csináltunk semmit.
– A EKF 2021 jegyében történő újítások közül egyik sem érinti a városközpontot, hiszen az Almási kerület nem számít belvárosnak. Az Újtelep, Begecs és Ledince szempontjából előnyös, hogy a peremvárosokat is bevonjuk a művelődésbe és a közéletbe. Épületeket építhetünk bárhova, bármelyik városrészbe, a kérdés az, hogy mi fog végbemenni ezekben? Ha a művelődési kínálat centralizált marad, akkor nem csináltunk semmit. Továbbra is konzervatív szemléletünk van a kultúráról, nem értjük meg, hogy manapság mit jelent szerteágazó művelődési életet élni. A kultúra nagyon tág fogalom, nagyon sokféle módon konzumálható – hallottuk.
Az építészmérnök elmondta véleményét a városunkban lépten-nyomon tapasztalható, esetenként teljesen logikátlannak, indokolatlannak, fenntarthatatlannak, vagy éppen szükségtelennek tűnő építkezésekről is. – Nálunk a magánszektor dönt, az a fajta hozzáállás dominál, hogy a magánberuházáshoz senkinek semmi köze, holott ez nem épp így van. Egy olyan épület megépítése, mint amilyen a Pupin-palota a város szívében, mindannyiunk életét befolyásolja. Nem lenne szabad megengedni azt, hogy bárki bármit építsen azon a placcon, amelyet sikerült megvennie, és amelynek törvényes tulajdonosa! A közérdeknek kellene lennie a meghatározó döntőérvnek! Nemcsak a kinézet miatt, gondoljunk a parkolóhelyekre, a vízvezeték-rendszer terhelhetőségére és még soksok minden egyébre. Formailag minden létezik, amit egy ekkora épület felfalazása megkövetel, tehát elméletileg működnie kellene, mégis: nem jó, nem oda való! Annyi, fejletlen városrészünk van, miért kell a központban építkezni?
Az ipari övezeteink sajnos lerobbantak, ha már nem termelnek, miért nem építünk itt? A telkek a vasútállomás és a csatorna között vannak, kész utakkal, vízvezetékkel egyéb, ipari használatra méretezett infrastruktúrával, természetes zöld övezetekkel – mindegyik „normális” országban ezek a placcok lennének a legdrágábbak! A Felszabadulás sugárutat meg lehetne hosszabbítani a vasútállomás mellett vagy alatt, kivezethetne addig az övezetig, öt percre lenne a városközponttól. Miért nem egy ilyen elképzelésbe ruház be a város? A Szabadság téren építenek majd lakásokat? Igen primitív gondolkodásmód… – véli a szakember, aki szerint városrendezőink jelenlegi tervezéspolitikájukkal azt üzenik, hogy polgárainknak „költekezve” kell élniük, és hogy az ún. szabadidőnket fogyasztással, szórakozásra és konzumtermékekre fordított pénzköltéssel kellene töltenünk.
– Nem kell közgazdasági mágusnak lennünk ahhoz, hogy megértsük: három nagy bevásárlóközpont, amelyek közül az egyik a legnagyobb a térségben, nem fér meg egymás mellett, még egy olyan nagyvárosban sem, mint amilyen Újvidék! Mi lesz a Mercator és a SPENS épületével? Az új bevásárlóközpont plusz gondokat generál, megtörténhet, hogy bizonyos idő után „megöli” a BiG-et is a Bazart is… Igen, jött egy beruházó, és hozott nekünk a limáni telekért 40 millió eurót. Na és mibe ruháztuk bele ezt a pénzt? Miért nem cicomáztatták ki belőle a városközpontot, hogy úgy fessen, mintha egy hiperfejlett város központja lenne? Ha feláldozunk valamit valami más fejlesztésének az érdekében, akkor azt még megérthetjük, de mi itt nemigen látunk semmilyen fejlődést, csak az újabb gondokat – mondta beszélgető- társunk. – A polgároknak, a lakóknak kell reagálniuk, miután mi, szakértők megmagyarázzuk nekik, hogy pontosan miről van szó! Kérdés, hogy erre a szerepvállalásra mennyire vagyunk felkészülve, mennyire vagyunk hajlandóak, és hogy társadalomként mennyire engedtük át magunkat a tehetetlenség és a változtatás-képtelenség érzésének. Kérdés, hogy mennyire vagyunk hajlandóak közösen lépni, és hogy mekkora mértékben vagyunk képesek lemondani személyes, leggyakrabban rövid távú és prózai érdekcsomagunkról – figyelmeztetett.
