Zsáki István és Dejan Popov a kiállításmegnyitón (Fotó: Bencsik Orsolya)
Popov Dejan belgrádi festő közel hetven képből álló portrésorozatából nyílt kiállítás a topolyai Kray-kastély előcsarnokában levő Art Galleryben. A megnyitón a kávézaccból, kávélenyomatból készült absztrakt alkotásokat a galéria vezetője, a festő Zsáki István méltatta, aki rövid kultúrtörténeti beszámolójában kitért a portrékészítés kezdeteire is: a tizenharmadik századtól kialakuló hagyomány, elsődlegesen az ikonokon megjelenő szentek, majd a tizenötödik századi olasz festőiskolákban, műhelyekben virágzó, tájképbe ágyazott nőalakok ábrázolásmódjára. Arra az ábrázolásmódra, melynek középpontjában a tetszeni akarás (egyfajta udvarlás) intenciója áll (a művész feladata az ábrázoltat szépségesként és mindenekelőtt fiatalként megjeleníteni).
Popov Dejan sorozatában azonban nemcsak azért nem érhető nyomon a portréul szolgáló alany iránti udvarlás, mert a kávéból és annak maradékából, a zaccból készített, lenyomatolt, szétkent, tapasztott arc-felületek – illetve ezeket kiegészítve, ám sokkal kisebb számban a teljes testet, akár női aktot megformáló nyomatok – nem rendelkeznek modellel (tehát nincs konkrét, hiú alanyuk, akik az alkotás elkészültével számon kérhetnének, mint – Zsáki példájával élve – Kokoschka idegbajossá váló modellje), hanem azért is, mert Popov célja nem egyedi, konkrét. Sorozatában ugyanannak a letapogatott univerzálisnak, pontosabban a kávéhulladékból mint szerves anyagból feltapasztott alapvető, általános emberi érzésnek, arcnak a megragadására és – mivel a sorozatkészítés egyik sajátja ez is – tökéletesítésére törekszik. A kávéscsésze lenyomatát követő arcüregek, sikító szájak valójában a huszadik századi avantgárd irányzatok világháború-ellenességét, az abszurditással szembefeszülő ember tulajdonképpen legalapvetőbb, legősibb érzését, a sikolyban felszakadó félelmet fejezik ki, és helyezik a végtelenségig is ismételhető fehér, illetve egyre barnábbá váló felületeket a borzalom tapasztalatának, a rút esztétikájának a falára. Arra a falra, ahol a tizenharmadik századi szentek arca nem különbözik a borzalom, a háború tapasztalatát sugárzó, gázmaszkos arcoktól, arra a falra, ahol – a kimerevített, időtlenné tett pillanatban – mindenki arca egyforma.
