Az Auróra Beszédművészeti Stúdió tagjai (Fotó: Molnár-G. Olivér)
Hogy valóban a nemes öntudatnak, és nem pedig más elveknek kell vezérelnie minket, nem tudom, az azonban biztos, hogy a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ Auróra Beszédművészeti Stúdiójának verses-zenés összeállításából január 22-én Topolyán kiderült, ennek az öntudatnak van miből építkeznie, hiszen nekünk, magyaroknak, van mire büszkének lennünk. A vetítéssel egybekötött műsoron a közönség többek között megtudhatta, kik a híres magyarok (történelmi személyek, írók, költők, színészek, képzőművészek, feltalálók, stb.) és mik a magyar nevezetességek (kezdve a tokaji bortól, a kuvaszon és pulin át a kalocsai hímzésig). Az est gyertyafényét a zenés betétek, Erkel Ferenc operarészletei, áriái emelték, ám a túlfokozott hazafias érzést finoman árnyalták a Kosztolányi-versek, melynek jelentős részét a Szegény kisgyermek panaszai című ciklus darabjai képezték. Molnár-Gábor Ildikó összeállítása és a gyerekek bájos lámpaláza az est címeként és mottójául szolgáló Kosztolányi-idézetet,„Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok...” noha nem szándékosan, mégis – egyfajta szeretni való őszinteséggel – ironikusan kifordította, mely lehet, hogy csak számomra, de megmutatta azt a tipikus vajdasági magyar léthelyzetet, melyre az értékek tudásától és az akarástól függetlenül is az elemi, gyermeki, lámpalázas bizonytalanság a jellemző. Ebben a megteremtett, ám igaz miliőben pedig a 188 évvel ezelőtt, éppen január 22-én befejezett Himnusz félelmetesen őszintén hangzott.
