A nyár a pihenés, az évi szabadságok időszaka. Ilyenkor a meleg idő elől igyekszünk a hűs szobában vagy egy tó, esetleg medence partjára menekülni. Szabadka múltjában azonban sok olyan nyarat találunk, ahol nem a pihenés és a nyaralás játszotta a főszerepet, hanem a vér és a szenvedés. Pont ilyen nyár volt 170 évvel ezelőtt, amikor háború sújtotta a Délvidéket.
1848. május 13-án Karlócán a délvidéki szerbek megtartották nemzetgyűlésüket, ahol követelték a Szerb Vajdaság felállítását, megválasztották pátriárkájuknak Josip Rajačićot, vajdájukká pedig Stevan Šupljikacot. Đorđe Stratimirović, a szerbek főparancsnoka június 4-én fegyverbe szólította nemzettársait. Június 6-án a szerbek megszállták Titelt, valamint az Újvidék és Bácsföldvár között húzódó Római sáncokat. Június végén a szabadkai nemzetőrök az ókéri táborban állomásoztak, és őrködtek Bácska déli részén, nyolcnapos váltásokban.
Nemzetőreink Futaknál estek át a tűzkeresztségen. 248 fő szabadkait vezényeltek ide, 20–30 huszárral és 37 Don Miguel-féle gyalogos katonával kiegészülve. Feladatuk az volt, hogy biztosítsák a magyar csapatok átkelését a Dunán. Július 16-án reggel nyolc órakor 500 szerémségi szerb Begecsnél átkelt a Dunán, és támadást intézett az egység ellen.
„A mi nemzetőreink rendetlen s fegyelmezetlen újonccsoportot képeztek s felszerelve sem voltak, sokan puskát sem tudták még kezelni, és az ellenség láttára futásnak eredtek; de a huszárok útjukat állták és kardlappal űzték vissza. A rácok sem lehettek valami jobb állapotban; azonban talán a csekélyebb számúnak vélt katonaságtól nem tartva jul. 17-én Futakot megtámadták. A mieink azonban födött állásokból két oldalról golyózáporral fogadták a támadókat, akik megíjedve rendetlen futásba siettek visszahúzódni. Most a huszárok oldalba támadtak rájok, mindenik huszár egy-két gyalog nemzetőrt vett maga mellé és a kenderben bújkáló ellenséget észrevevén, űzőbe vették. Megtörtént akkor az is, hogy egy nemzetőr az utolért rác könyörgésére ellágyulván, ezt szabadon bocsátja. De most ez fogja fegyverét és a nemzetőrre lő. A huszár, aki már előre ment volt, erre visszafordult, haragjában a rácot összeaprítja, és a lágyszívű nemzetőrt jól elpáholja. – A rácok nagy vereséggel húzódtak vissza a Dunán” – írta az összecsapásról Iványi István várostörténeti monográfiájában.
A csatáról a Don Miguel gyalogezred a következő jelentést küldte báró Hrabovszky János péterváradi főhadparancsnokhoz július 20-án:
„Az ellenség mintegy 34 halottat, kik között néhány szerb és 4 határőr volt, a többi parasztság. Egyébiránt a közönséges állitás szerint legalább százan az ellenség közül elestek elfogadtak 24 en, s sokan megsebesitettek, egy zászló az ellenségtől elvétetett s a zászlótartó Wissovszky közvitéz által megöletett.
Az ezred legénységéből Kiss Mihály terhes, s még négyen könyü sebet kaptak. A nemzetőrök közül, kik a csatát vitézül bevégezték, egy ember halva maradt, néhány megsebesült.”
A hazatért nemzetőröket Szabadka hősként fogadta. Bevonulásuk a városba valóságos diadalmenet volt, amelyre a zsákmányolt ellenséges zászlót is magukkal hozták. Worineczky herceget, aki sokat tett a győzelemért, a szabadkai polgárok vállukra emelték és úgy vitték a város utcáin. A városi tanács július 21-én megtartott közgyűlésen elismerésül jegyzőkönyvbe vették mind a 248 nemzetőr nevét. Ezenkívül a városi tanács döntést hozott arról, hogy a harcban elesett Szőlősi Menyhért takács árvái részére 80 forint évi díjat biztosítottak egészen felnevelésükig.
