Egy, a szívünkhöz és mindennapjainkhoz közel álló jubileum emlékezete mi másról is szólhatna, mint élményekről és emlékekről, színekről és képekről. A hetvenötéves Magyar Szó évfordulója azonban ennél jóval többet jelent mindannyiunk számára. Egy olyan múltra emlékeztet bennünket ugyanis, amely egyszerre a délvidéki magyarság egyetlen napilapjának a története, ugyanakkor pedig déd-, nagy- és szüleink életének, de a mi sorsunknak is a krónikája: 1944 tragikus és gyászos karácsonyától egészen napjainkig.
Nem csoda hát, ha ilyentájt a karácsony igézetében rég volt karácsonyok soha el nem múló emlékei, fájdalmas igazsága, béke- és boldogságvágya mellett ott érezzük ennek a jubileumnak a kezdetében a hatalom és az erőszak minden megaláztatását és iróniáját is, és csak egy-egy kerekebb évfordulójának távlatából visszapillantva igyekszünk felfedezni egy magyar nyelvű napilap, a „magyar szó” megszületésében az eljövendő karácsonyok remélt örömeit is. Ebben a karácsonyközeli jubileumi zsongásban ugyanis mindenképp azt akarjuk hinni, hogy mindaz, ami az elmúlt évtizedek csalódásának és lelkesedésének, elfáradásának és várakozásának, elutasításának és akarásának kuszasága mögött feszült, nem volt más, mint kisebbségi léthelyzetre ítélt magyar közösségünk harmóniára törő, rendet teremteni vágyó logikája, kitartása és emberi nagysága. Ez találkozott a lap legjobb újságíróinak azzal a magatartásával is, amely egyszerre érzékelte a világot, az emberi összefüggéseket, az emberi élet és sors tartalmát, és amely azután mindezt – az illanót, az érthetetlent, az életet – igyekezett kifejezni, egyetlen pillanat keretei közé rögzíteni.
Csoda-e hát, ha a jubileum fényében olyan karácsonyt vágyunk látni, amelyben a gyermeki ragyogás a fény; olyan örömnapot, amelyben még megszámlálhatóan együtt vagyunk azokkal, akik nagyon szerettek bennünket, akiket mi is nagyon kedveltünk, mert közel álltak szívünkhöz, mert rólunk írtak. Egyszóval olyan karácsonyt, amelyben még reményeink és vágyaink együtt tudnak kiteljesedni a Magyar Szó elmúlt hetvenöt évével együtt úgy, ahogyan a napilap egykori két legnépszerűbb képregényének hősei – Remington Rip Kirby, a két lábbal földön járó polihisztor, magánnyomozó és Flash Gordon, a világűri hős – kalandjaiban: a jóság és az igazság örökös győzedelmeskedésével.
Ennél nemesebb írói küldetést nem is tudnék elképzelni azt kívánva még, hogy a Magyar Szó újságírója mindig tudja, kinek ír, ki az olvasója, és hogy mindig higgye, van kinek írnia, lapot szerkesztenie, friss, ropogós magyar lapot kézbe adnia.
