Tövis

Mit csinálhat egy ilyen magamfajta nyugdíjas, ha az a szerencse áldotta meg, hogy nem négy fal között, egy kicsi lakásban él, hanem házban, nagy udvarral és kerttel? Nem lustálkodhat, amikor odakinn gyönyörűen süt a nap! Közeleg a tavasz, ébred a természet, ébredj hát te is fel! Irány az udvar, a kert!

Hol is kezdjem? Talán a szőlővel. Nincsen belőle sok, tizenkét tőke csupán. Három-, négyévesek, már nyugdíjasként telepítettem őket, és némelyikük tavaly szépen termett. Gondozni kell, hogy az idén is hozzon termést. Ősszel földdel takartam a tövüket, ezt most el kell távolítanom. És ha már kitakarom a tőkéket, a körülöttük lévő gazt is kikapálom, mert a gaz állandóan nő. Azt nem kell letakarni, és ősszel sem érdemes vele kínlódni, hiszen ilyenkorra már mind újra kinő. Ilyenkor a föld is puha, könnyen kihúzhatom gyökerestől.

A metszés már komolyabb munka. Soha sem tanultam, mert mindeddig nem volt rá szükségem. Két évvel ezelőtt az egyik szomszédom adott egy gyors tanfolyamot, és most ehhez tartom magam, illetve megnéztem néhány videót is a közösségi oldalakon, így már magabiztosabban forgatom a metszőollót. Tudom, hogy a termést hozó új indák mind felfelé fognak nőni, és a meglévő indákat úgy kell vágni, alakítgatni, hogy az apró rügyekből – amelyek még nem fakadtak ki – az ágacskák egyenesen az ég felé emelkedhessenek.

Ez is megtörtént. Leülök a padra, és gyönyörködök a munkámban. Közben elszívok egy cigarettát, kortyolgatom a kávémat. Az utolsó slukk után körülnézek. Hol folytassam a munkát? Talán a kertet kellene felásni. Ősszel ezt nem tettem meg, pedig az őszi ásás sokkal jobb, mint a tavaszi.

Emlékszem, többször is nekifogtam, ám mindig közbeszólt az eső, és ha az agyagos földet eláztatja, néhány napig nem lehet ásni, mert ragad a cipő talphoz, az ásóhoz, mindenhez. Ilyenkor az ásás nem élvezet, hanem szenvedés, bosszankodás. Most jó a föld, ezért felások egy kertrészt. Ásni nem könnyű, ebben a korban végképp nem. Csak annyit ások, amennyibe nem fáradok bele úgy, hogy ne tudnék mást csinálni. Még bőven van idő a naplementéig, és ha az ásásban elfáradnék, pihenésre pazarolnám a nap többi részét.

Lassan, módjával forgatom a földet, közben lehajolok, mert itt is bőven van gaz. Kicsupálom, a gyökeréről lerázom a földet, vödörbe dobom, majd amikor megtelik a vödör, a szemétre viszem. A gazt nem teszem a komposztba.

Ásás után ismét szusszantok kicsit. Rágyújtok. A kávém már elfogyott, de hoztam magammal az udvarba egy palack energiaitalt. Erre a nyavalyára szoktam rá az utóbbi időben, pedig biztosan jobban esne a hideg sör vagy néhány korty fehér bor, ám az orvosok nagyon szeretik az idős embereket eltiltani ezektől az élvezetektől. Maradt hát az energiaital, amelyet csupán hidegen kedvelek, és nem mondom meg orvosomnak, hogy most ezt iszom, mert ettől is eltiltana.

A rózsákat is meg kellene metszeni. Ismét kezembe veszem a metszőollót, nekilátok a munkának. A rózsametszést kevésbé kedvelem, mert akárhogy vigyázok, mindig megszúr. A rózsák már csak ilyenek: tövisük van, és szúrnak. Azon morfondírozom, mi lenne, ha szépen levágnám a töviseket. Vajon újra kinőnének? Vagy az egész bokor elpusztulna? Inkább nem kísérletezem, hagyom a töviseket, mert tudom, hogy ha megmaradnak, hamarosan a virágok is előbújnak, és annál szebb nincs, mint amikor egy rózsabokor kivirágzik.

Kellenek a tövisek – gondolom magamban, amikor munkám végeztével ismét rágyújtok. Nemcsak a rózsának, hanem nekünk, embereknek is. Sokszor fájdalmasan szúrnak ugyan a mi töviseink is, de milyen lenne a világ nélkülük? Sivár, egyhangú, egyszólamú.

Lassan alkonyodik, be kellene mennem.