Az eset nemrégiben történhetett velem az otthoni háznak abban a helyiségében, amely valamikor – úgy tűnik, a messzi múltban, az idők mélyén, pedig csak nagyjából húsz éve lehet – a gyerekszobám volt. A szekrényekben és polcokon kutattam egy kötet után, amelyet előzőleg sehol nem találtam azokon a helyeken, ahol meggyőződésem szerint lennie kellett volna. Egy kiváló izlandi könyv volt, Sigurjón Birgir Sigurðssonnak, írói nevén Sjónnak A macskaróka című kisregénye. Sajnos itt, a gyerekkori emlékek áradatát megindító helyszínén sem találtam meg a remekművet, ámde az egyik vitrin mélyén érdekes iratcsomóra bukkantam, amelynek eredetét nem ismertem. Nem emlékszem, mikor és milyen körülmények között került oda ez a tíz-egynéhány füzetoldalnyi, kézzel írott szöveg, ám tény, hogy ott volt, kezeim közt tartottam a megsárgult lapokat, ujjaimmal végigsimíthattam alig érzékelhetően érdes felületüket. Ekkor különös érzés, valamiféle bizonytalan sejtés kerített hatalmába, amely csak tovább erősödött, amikor olvasni kezdtem a határozott, szálkás betűkből álló sorokat, amelyekből egy egészen különleges történet bomlott ki. Leültem a szoba közepén a szőnyegre, és egy ültő helyemben elolvastam az egészet.
A sorok írója azzal kezdte elbeszélését, hogy mindent maga mögött hagyott. Eleinte nehéz volt kivenni a történet korábbi részleteit, mert folytatólagosan jegyezte le az eseményeket, és nehéz volt rekonstruálni az előzményeket. De mindinkább beszippantott a szöveg, annál inkább egyértelművé vált, hogy nem is ez a történet lényege, az ismeretlen szerző mondanivalója. Az, hogy ki volt ő korábban, milyen életből szakította ki magát – mint kiderült, önkéntesen –, honnan és kiktől távozott el, az íráson egyfajta homályos háttérként vonult végig, amire egyre kevesebb utalás történt, mígnem, talán a lapok egyharmadánál, végleg eltűntek a célozgatások rossz emlékű érzelmekre, csalódásokat, bizalmatlanságot okozó emberekre, fojtogatóan üres hétköznapokra.
Annyi bizonyosnak tűnt, hogy az ismeretlen ember azért vonult ki, mert el akart köszönni az élettől. Minden nélkül, egy váltás ruhában, élelem és víz nélkül sétált ki az erdővel határos pusztaságba. Ott, amikor úgy érezte, hogy megfelelő helyet talált egy kisebb bozótos és néhány magányos fa közvetlen közelében, leült a földre, és csendben, mozdulatlanul várta a véget. Nem volt semmi célja, semmi szándéka és vágyakozása, mint írta, csak az, hogy ne történjen semmi, pontosabban, hogy végre a semmi történjen, és végül ő maga is semmivé váljon.
Az írás eddig meglehetősen higgadt, egyenes és közvetlen stílusban íródott, olyan letisztult ember benyomását keltve, aki uralkodik az érzésein. Ekkor azonban megváltozott az elbeszélés hangneme – amin viszont egyáltalán nem csodálkoztam.
Az önmagát teljesen lecsupaszító, saját elmúlását váró emberrel csodálatos dolgok kezdtek történni. Hosszú napok, talán hetek teltek el, s aztán egyszer csak környezete megszólította, beszélni kezdett hozzá. Többször hangsúlyozta az egyre kuszábbá váló írásban, hogy nem csak úgy, átvitt értelemben beszélt a természet, mint amikor valaki sétál egyet, és a lelke megtelik a táj előidézte gondolatokkal, benyomásokkal. Hanem egészen konkrétan.
Az élőlények, majd az élettelen dolgok is szólni kezdtek hozzá. Először a növények zörgése, a levelek zajai, a lombok susogása, az ágak roppanása kezdett összeállni egyetlen összefüggő, kivehető dallammá, amelynek jól érthető tartalma, jelentése volt, amit megértett. Ezután az állatok szavát kezdte felfogni, apró rovarok, rágcsálók, madarak hangja állt össze értelmes mondanivalóvá, amit először csak hallott, majd érteni kezdett, s aztán már társalogni is tudott velük, ugyanúgy, mint a növényekkel. S utoljára a kisebb víztócsák, a kövek, a föld és a szél, majd végül a nap és a fény szavát is megértette, és válaszolt rá.
Ezután tűnt el a pusztáról. A magasba emelkedett, test nélküli szellemmé és lélekké vált, aki meg szerette volna örökíteni csodálatos történetét.
Nyitókép: Pixabay
