Előfordul, hogy a szülő egyszer csak azon kapja magát, hogy magyarázkodnia kell. Más szülők megjegyzéseiből, félmondatokból érzi, hogy a gyereke talán nem elég önálló, és hogy lehetne gyorsabb, ügyesebb, határozottabb bizonyos dolgokban. Hogy talán már egyedül kellene boldogulnia különböző helyzetekben, bekötni a cipőfűzőjét, egyedül aludnia, étkeznie, házi feladatot oldania. És ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon valóban az a cél, hogy minél előbb egyedül csinálja az elvárt dolgokat? Valóban az szolgálja legjobban a fejlődését, ha hagyjuk, hogy küzdjön meg vele, akkor is, ha láthatóan túl sok neki?
A legmodernebb fejlődéslélektani szemlélet nem az önállóság siettetéséről beszél, hanem az autonómia támogatásáról. Ez nem ugyanaz. Nem arról van szó, hogy a gyereket magára hagyjuk a nehézségeivel, hanem arról, hogy figyelembe vesszük az aktuális idegrendszeri állapotát, érési szintjét, temperamentumát. Egy gyerek nem attól válik önállóvá, ha minél több helyzetben kénytelen egyedül boldogulni, hanem attól, hogy biztonságos közegben próbálkozhat. A különbség lényeges.
Amikor egy gyerek lassan öltözik, bizonytalan egy feladatban, vagy visszalép egy korábban már elsajátított készségnél, nem biztos, hogy lustaságról vagy elkényeztetésről van szó. Lehet, hogy fáradt. Talán érzelmileg megterhelő időszakon megy keresztül. Esetleg az idegrendszere túlterhelt, és egyszerűen nincs abban az állapotban, hogy plusz frusztrációt viseljen el. A fejlődés nem lineáris, és nem kizárólag gyakorlás kérdése. Az érzelmi biztonság és a biológiai érettség legalább annyira meghatározó.
Sokszor hallani azt a gondolatot, hogy attól tanul meg kitartónak lenni, ha hagyjuk, hogy végigcsinálja. A valóság ennél árnyaltabb. A túl nagy frusztráció nem segíti a fejlődést, a gyerek nem tanul, hanem belülről védekezni kezd. A tanulás akkor kezdődik, ha a kihívás éppen egy kicsivel haladja meg az aktuális képességet, de még nem lépi túl a tűréshatárt. Ez az, amit a szakirodalom optimális frusztrációnak nevez.
Ez azt jelenti, hogy nem minden helyzetben szükséges kivárni a teljes önállóságot, és nem minden helyzetben muszáj azonnal beavatkozni. Mérlegelni kell. Ha van idő, ha nyugodt a légkör, ha a gyerek nyitott állapotban van, akkor a próbálkozás valóban építi a kompetenciaérzését. Ha viszont rohanás, feszültség, kimerültség van jelen, akkor a tanulja meg egyedül elve inkább rombol, mint épít. Az önállóság nem versenyszám, amelyben le lehet maradni. Érési folyamat, amelyben minden gyereknek saját tempója van.
Fontos különbséget tenni a ráhagyás és az autonómia támogatása között. A ráhagyás akkor kezdődik, ha a felnőtt érzelmileg kivonul, és a gyerek egyedül marad a bizonytalanságával. Az autonómia támogatása viszont azt üzeni: próbáld meg, itt vagyok. Ha elakadsz, számíthatsz rám. Ez a háttér adja meg azt a biztonságot, amelyből később valódi önállóság születik.
Hosszú távon nem az a kérdés, hogy egy adott pillanatban egyedül oldott-e meg valamit, hanem hogy kialakul-e benne a belső meggyőződés: képes vagyok rá. Ez a kompetenciaérzés nem siettetéssel alakul ki, hanem bizalmi térben. És talán ez az, amit a legnehezebb elfogadni, hogy a fejlődés nem mindig látványos, nem mindig gyors, de ha türelemmel és figyelemmel kísérjük, akkor az önállóság nem kikényszerített teljesítmény, hanem természetes következmény.
