Az idén az egyik legjelentősebb kulturális élmény számomra a Nišville Jazzfesztivál volt. Augusztusban hét év után látogattam el újra a dél-szerbiai városba. A 31. alkalommal megrendezett Nišville koncepciója nem változott legutóbbi találkozásunk óta. A számos zenei, színházi, irodalmi és filmművészeti jellegű kísérőrendezvény mellett ezúttal is az Earth & Sky páros színpadon zajló koncertek képezték Délkelet-Európa leglátogatottabb dzsesszfesztiváljának a központi eseményét. A nehézségek ellenére a szervezőknek ezúttal is sikerült neves, és ami sokkal fontosabb: minőségi előadókat biztosítani.
A jazz és a jazz fusion zenehagyományokat ápoló fesztivál nyitónapján lépett közönség elé a méltán élő legendának számító Billy Cobham. A 81 esztendős jazzdobos ugyan bot segítségével ment fel a színpadra, két perccel később azonban már úgy püfölte a dobokat, mint legjobb napjaiban a Mahavishnu Orchestra vagy Miles Davis zenekarának a tagjaként. A jazz összetettségét a rock dinamizmusával ötvöző dobos Spanish Contingent nevű együttesével előadott hangversenye nagymértékben emlékeztetett a művész 1973-as, immár klasszikusnak mondható Spectrum című szólóalbumára, amelyről eredeti energikussággal több szerzemény is felcsendült a niši várban.
A fesztivál nagy attrakciója a nyolcvanas évek egyik meghatározó együttese, a Level 42 volt. Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regénye óta tudjuk, hogy az élet értelme a 42, az ezen a szinten megszólaló csapat niši koncertje pedig ezzel összhangban hozta a vele szemben állított elvárásokat, legyen szó a banda védjegyeként emlegetett slap technikás basszusgitározásról Mark King részéről vagy éppen Mike Lindup billentyűjátékáról. A két alapító tag vezetésével, gitáros és dobos mellett háromtagú fúvós szekcióval kiegészülve, a csapat bő egy órán keresztül magabiztosan osztotta a leckéket a szerelemről és egyebekről.
A négynapos rendezvény fénypontja számomra Nils Petter Molvær hangversenye volt. A norvég trombitás niši fellépésének alapját az ECM kiadóház gondozásában 1997-ben napvilágot látott Khmer című albuma képezte. Általános megítélés szerint megjelenésekor a nagylemez újraértelmezte az európai jazzt. Molvær hangzásában ötvözte a jazzt a sötét elektronikával, az akkoriban dívó trip hoppal, a drum ’n’ base-zel és az ambientális zenével. A Jo Berger Myhre basszusgitárossal és Erland Dahlen dobossal közösen előadott koncerten, ha lehunytam a szemem, úgy éreztem, mintha a zenei hangok kalauzolásával a sosem látott norvég fjordok felett lebegnék.
A fesztivál legnagyobb buliját a brit hiphop és elektrofunk négyes, a Stereo MC’s produkálta. A csaknem kétórás koncert alatt teljes mértékben megtelt a színpad előtti hatalmas tér. A hangverseny számomra kissé időutazás is volt, pillanatokra úgy éreztem, mintha egy kilencvenes évekbeli house partyra csöppentem volna. És ebben egyáltalán nem voltam egyedül: középkorú és nyugdíjaskorú férfiak és nők is önfeledten táncoltak a Connected, a Step It Up és a többi legendás szerzeményre. És persze nemcsak ők, hanem a mai fiatalok, sőt még a legfiatalabbak is. Rob B és társai teljesen elvarázsolták a jelenlévőket, és közben mintha ők maguk is kissé elvarázsolódtak volna, erre utal legalábbis az, hogy annak ellenére, hogy a szigorú fesztiváli időkeretek betartása miatt nincs lehetőség rájátszásra, ők háromszor is visszatértek a színpadra, a fesztiválközönség kitörő örömére.
A Stereo MC’s koncertje a kiváló zenei élményen túl arra is rávilágított, hogy a Nišville Jazzfesztivál amellett, hogy évek óta következetesen kiáll a kulturális értékek mellett, ápolja az egyén (zenei) ízlését, és a tolerancia egyik legfőbb szószólója a térségben, családi rendezvény is egyben! Úgy népszerűsíti az értékes kultúrát, hogy közben a lehető legszélesebb rétegeket képes megszólítani. Az igényes programmal a szervezőknek évről évre sikerül oly módon magukhoz vonzaniuk a tömeget, hogy közben nem szolgálják ki a közízlést, és nem is válnak kommerciális rendezvénnyé.
A Nišville Jazzfesztivál azonban nemcsak az, ami négy estén keresztül a páros nagyszínpad előtt zajlik, és még csak nem is a számos zenei és társművészeti kísérőrendezvény és műhelymunka, hanem mindaz, ami időközben a városban történik: a spanyol Prado múzeum szabadtéri kiállítása a főtéren; a segítőkész tulajdonos a zeneboltban, aki közben a nagybecskereki ivóvízhelyzetről érdeklődik; az anyuka, aki alsós korú fiának a várban séta közben a „Lennon”-stílusú napszemüveg eredetéről értekezik; nem utolsósorban a srácok a téren, akik a vágyott szabadságról énekelnek.
Nem véletlenül: a jazz mindenekelőtt a szabadságvágy megnyilvánulása. Kizárólag a maga által felállított szabályoknak hajlandó eleget tenni. Hagyományait tiszteletben tartva minden pillanatban kész a megújulásra. Folyamatosan kisiklik az őt kordába kényszeríteni törekvők ellenőrzése alól. Improvizál. Ezért sokszor gyanús és zavaros lehet mindazok számára, akik feltétlenül ragaszkodnak önnön korlátaikhoz.
Nyitókép: Csík Mónika felvétele
