Az idén december huszadikán díszítettem fel a karácsonyfát, nem egy jeles dátum, nem azért jegyeztem meg, csak emlékszem, hogy hétvége volt, és akadt egy fél órám. Szaloncukrot nem tettem rá, azt elfelejtettem venni. Egy másik napon, egy másik szabad órában sütöttem mézeskalácsot, az ünnepi hangulat kedvéért, de cukormázra és egy sor más dologra, ami nélkül elvileg nincsen karácsony, nem jutott időm. Az ünnepi készülődés réme, a függönymosás például elmaradt, és az idén a bejglim sem repedt ki, mivel nem érkeztem sütni. Az ünnep azonban így is elérkezett. Ha nem is olyan pontos menetrenddel, mint gyerekkoromban, de mégis lett karácsony.
Annak idején az ünnep kiszámítható rend szerint működött. Mindennek megvolt a pontos ideje és helye meg a láthatatlan határai, amelyeket nem léphettünk át, nem is akartuk. A karácsonyfát sokáig a Jézuska hozta, mindig huszonnegyedikén, az éj leple alatt lopakodott be. Karácsony reggelén izgatottan ugrottunk ki az ágyból, álmos szemmel, kócosan, pizsamában álltunk a fa alatt, és ámultunk, hogy milyen gyönyörű, megint. Csak csodálni volt szabad, hozzáérni nem. Alatta mindenki számára egyetlen ajándék. A fa vízkeresztig állhatott, pontosan két hétig, egy nappal sem rövidebb vagy hosszabb ideig, és a lebontásának is megvolt a maga menete. A díszek visszakerültek a dobozokba, és ezzel véget is ért az ünnep. Annyira nem is bántuk, mert az íratlan családi szabálykönyv szigorúan tiltotta a szaloncukrok idő előtti elfogyasztását. Csak akkor ehettük meg, ha már lekerültek a fáról, és akkor is egyenlő arányban, testvériesen kellett elosztani, senki sem kaphatott többet, és senkinek nem juthatott kevesebb sem. Az ünnepi étkezések sem lógtak ki ebből a rendből. Tudtuk, mikor kerül az asztalra a bableves, mikor a mákos guba, és azt is, hogy az almát, a diót és a fokhagymát mézzel esszük, hogy mindenki egészséges legyen, és ne tévessze szem elől a hazavezető utat.
A karácsony nálunk sosem a bőség ünnepe volt, hanem a rendé, a hagyományé meg a titkoké, amelyeket senki nem akart megfejteni és felfedni. Felnőttként abból a varázslatból sok minden hiányzik. A gyermeki hit, hogy a Jézuska mindenkit meglátogat és megajándékoz egyetlen éjszaka alatt. A készülődés neszei a konyhából, a fenyőillat és a karácsonyfa varázslatos fényei.
De volt egy év, egy egészen különös, egyetlen, soha meg nem ismételhető karácsony. Abban az évben, amikor reggel felébredtünk, óriási meglepetésben volt részünk. Nem egy, hanem két karácsonyfát találtunk. Az egyik a szokásos helyen, a nappaliban állt, de volt egy másik is, az előszobában. Alig hittünk a szemünknek, ujjongtunk, boldogabbak voltunk, mint korábban bármikor. Meg voltam győződve róla, hogy ezt a jutalmat én érdemeltem ki a család számára, hiszen olyan jó gyerek voltam, csupa ötössel. Gyerekszemmel csak annyit láttam, hogy a csoda ezúttal nagyvonalúbb volt, mint valaha. Az nem tűnt fel, hogy a szokásos díszek vannak kétfelé osztva, hogy bolti szaloncukor helyett házi készítésű édesség van a fákon, és nincs mind a kettő alatt ajándék. Azt sem vettem észre, hogy abban az évben szerényebb volt az ünnepi asztal, kevesebb hús, kevesebb sütemény és kevesebb nevetés.
Csak később tudatosult bennem annak a csodálatos karácsonynak a története. Abban az évben nem a Jézuska hozott két karácsonyfát, hanem az infláció. Abban az évben ugyanis a reggel kézhez kapott pénz, az egész havi jövedelem délutánra mindössze azt a két fát futotta ki, semmi másra nem telt belőle. Az ünnep közeledett, a szüleim pedig ott álltak a pénzzel a kezükben, mérlegelve, hogy mire elég, és végül úgy döntöttek, ha már ilyen kevés jut, legalább a fény legyen sok, az ünnep tűnjön nagynak. Abban az évben a nagyobb fény mögött a sötétség is nagyobb volt. Bízom benne, hogy ez nem válik hagyománnyá, és jövőre is elég lesz egy karácsonyfa!
Nyitókép: Pixabay
