„O Tannenbaum, o Tannenbaum, wie treu sind deine Blätter. Du grünst nicht nur zur Sommerszeit, nein auch im Winter, wenn es schneit. O Tannenbaum, o Tannenbaum, wie treu sind deine Blätter!” – dúdolgatja magában már napok óta a közismert karácsonyi dalocskát, amelyet még évtizedekkel ezelőtt, valamikor általános iskolában tanult meg németórán, ám azóta is olyan elevenen él az emlékezetében, hogy még ma is időről időre előtör belőle, ha akarja, ha nem. Persze, nincs különösebben ellenére, hiszen mindig arról panaszkodik, hogy a mindennapi jövés-menésben egyre nehezebben hangolódik rá az ünnepekre, ami valahol a lelke legmélyén kissé zavarja, mert jó lenne, ha csak úgy át tudná adni magát a hangulatnak, mint gyermekkorában, amikor még önfeledten élvezhette ezt az időszakot, még akkor is, ha tisztában van azzal, hogy mindez felnőttként már korántsem olyan természetes és magától értetődő, nemcsak neki, hanem másoknak sem, bármennyire is próbál törekedni rá az ember, olykor mégis abban bízik, hogy talán éppen ezek a régi, egyszerű kis dalocskák segíthetnek neki ebben, mert biztos benne, hogy az a nyomás, amit manapság a külvilág helyez az emberre, semmiképpen sem, ráadásul úgy véli, alapvetően egy igazán szép kis karácsonyi dalocskáról van szó, csupán az előtt áll némiképp értetlenül, hogy miért mindig a német nyelvű változata tör elő belőle elsőként, és csak utána a magyar, amelynek a szövegén olykor még el is kell gondolkodnia, pedig bizonyára jóval előbb megismerte, mint az idegen nyelvűt, ráadásul a német nyelvtudása finoman szólva is jócskán megkopott az idők során, néha már-már úgy érzi, teljesen el is tűnt, ami persze nem igaz, csak elő kellene hoznia magából, ugyanúgy, ahogyan a karácsonyi időszak előhozza az emlékezetéből ezt a dalt és a hozzá kapcsolódó emlékeket, köztük az illatokat, az ízeket, a színeket és minden mást, ami hozzátartozik ehhez az ünnephez, mert neki mindig is ezek együttesen adták meg a karácsony varázsát, azt, amit meggyőződése szerint lehetetlen mesterségesen megteremteni és lehetetlen a kötelezőség erejével megélni.
Márpedig akármerre néz maga körül, a legtöbb helyen ezt látja. Az emberek rohannak körülötte, idegesek, feszültek, mert még ezt is el kell intézni, azt is meg kell venni, oda is el kell jutni, a gyereknek is mindent meg kell adni, azt is, ami kell neki, meg azt is, ami nem, másként hogy is lehetne példamutató szülő az ember, vagy legalábbis hogyan tűnhetne annak mások szemében. Nem tetszik neki az sem, hogy éppen ez az, ami a leginkább meghatározza az ünnepre való készülődést, ahogyan egyébként egyre inkább a mindennapokat is, a látszat, azt meg kifejezetten nehezményezi, hogy folyamatosan azt látja maga körül, hogy sokan állandóan arra törekszenek, hogy azt a látszatot keltsék magukról, amiről azt szeretnék, hogy mások gondolják róluk. Szerinte ugyanis éppen ez az egyik legfőbb oka annak, hogy sokan úgy érzik, nem engedhetik meg maguknak, hogy ne az éppen aktuális trendekhez igazodó színek domináljanak a karácsonyfájukon, amit mindenáron meg kell osztaniuk a közösségi oldalakon, csak azért, hogy mások is lássák, milyen csodálatos a karácsonyuk; hogy ne olyan ajándékokat vásároljanak a szeretteiknek, amelyek jócskán meghaladják az anyagi lehetőségeiket, amit szintén azon nyomban megosztanak mindenkivel, aki csak él és mozog, hogy tisztában legyenek azzal, milyen jó és önzetlen emberek; hogy ne készíttessenek magukról újabbnál újabb fotósorozatokat, amelyeken mindenki kényszeredett mosollyal viseli el az újabb kötelező erejű programot, miközben előtte vagy hatszor összevesztek egymással azon, hogy ki mit vegyen fel, ki hova álljon, ki hogyan pózoljon, mégis végigcsinálják, mert fontosnak érzik ország-világ előtt bizonygatni, milyen tökéletes az életük. Mindezt ahelyett, hogy leülnének egymással szemben, és egymás szemébe nézve, egymást megölelve élnék meg az együttlét erejét és vele együtt az ünnep szépségét, felismerve, hogy a minőségi együtt töltött idő hiányában a legimpozánsabb külsőségek is csak a gondosan és megannyi energiával felépített látszatvilág mozaikkockáivá válnak, amelyek szépen összerakva első szempillantásra ugyan valóban lenyűgözőnek tűnhetnek, tovább nézegetve azonban már sokkal inkább az üresség és a kiüresedettség érzését kelthetik az emberben, ami ilyenkor talán még rosszabb, mint az év bármely más szakában, töpreng magában, majd szinte villámcsapásszerűen éri a felismerés, miszerint nem kizárt, hogy éppen ez a kis dalocska gátolja meg abban, hogy maga is késztetést érezzen az általa olyannyira elutasított, sőt már-már megvetett látszatvilág mozaikkockáival való azonosulásra, és ez a felismerés olyannyira megnyugtatja, hogy vesz egy mély lélegzetet, és elkezdi magában most már nem csupán ösztönösen, hanem tudatosan is dúdolni: „O Tannenbaum, o Tannenbaum…” Már az sem zavarja, hogy németül teszi, sőt talán az sem érdekelné különösebben, ha esetleg más is meghallaná, mert ahogyan lehunyja a szemét, egyre erőteljesebben érzi azokat a bizonyos illatokat, ízeket és színeket, illetve velük együtt a karácsony varázsát is.
Nyitókép: Pixabay
