Felháborodni? Igen! Egy újságíróval bizony sokszor jót tesz. Jelzi, hogy érdekel bennünket az adott témakör, és gyakran éppen ezen érzelem okozza a késztetést, hogy elmélyüljünk, valós tudást szerezzünk a területen, a megszerzett tapasztalatokat pedig átadjuk kíváncsi olvasóinknak. Néhány nappal ezelőtt a közösségi médiát görgetve realizáltam, hogy úgy igazán már régen háborodtam fel egy elém táruló poszton, véleményen. Végül tehát sikerült azon felháborodnom, hogy nincs bejegyzés, amin felháborodhatnék. Utánajártam hát, hogy mi lehet a jelenség mögött, mennyire lehet mindez jó vagy rossz számunkra. Megtudtam: a digitális világ sajátja, hogy dobozon belüli gondolkodásra nevel. Tálcán kapjuk azokat a víziókat, amelyeket hallani szeretnénk. A technológia mindent és mindenkit analizál: olyan tartalmakat tesznek az orrunk elé, amelyekre korábban reagáltunk, amelyeket sokáig figyeltünk. Az érdeklődési körünkön, érzelmi világunkon kívül eső információk addig a pontig elkerülnek bennünket, amíg célzottan, erőltetve nem nézünk utánuk.
A véleménybuborékok, amelyekbe sorolnak bennünket, láthatatlan falakat húznak közénk egy olyan korszakban, amikor minden és mindenki egy kattintásnyira van tőlünk. A technológia közben látszólagos biztonságot nyújt: visszhangozza a gondolatainkat, megerősíti az identitásunkat, simogatja az egónkat. Valójában azonban épp ezzel fosztanak meg minket a valóság sokszínűségétől és az ez általi reakcióképességünktől, legyen szó csoportokról vagy egyénekről.
Érdemes ennek kapcsán felidézni egy tanulságos történetet a második világháború idejéről. Az amerikaiak akkoriban sokat foglalkoztak a légierő fejlesztésével: a légi fölény megszerzése ugyanis könnyen eldönthette az ütközetek végkimenetelét. Csakhogy az ellenséges légvédelem elég jól működött, sok repülőgépet veszítettek a szövetséges erők. Ezen próbáltak javítani: szakértői csapatok elemezték a sérülten hazatérő gépeket. Próbáltak rájönni, mi módon lehetne páncélzatukat úgy megerősíteni, hogy csökkentsék a veszteségeiket. Azt találták, hogy a szárny- és a farokrészen, illetve a gép törzsének közepén volt sok találat, míg a pilótafülke és a motorok viszonylag sérülésmentesek voltak. Kézenfekvő volt az ötlet: megerősítették a repülőgépeket azokon a helyeken, ahol a legtöbb találatot kapták. Csakhogy a megoldás nem működött, sőt még rontott is a helyzeten. A hazatérő gépek sérüléseit vizsgáló statisztikai kutatócsoport felkérte Wald Ábrahám magyar származású matematikust, hogy az ellenséges lövedéknyomokat elemezve segítsen meghatározni, hogy hol érdemes megerősíteni a páncélzatot. Wald meglepő választ adott: ott kell megerősíteni a gépeket, ahol nem láthatók becsapódások. Emberek százai törték a fejüket korábban teljesen rossz szemléletmóddal. A heuréka!-pillanat után viszont elég nyilvánvalóvá vált számukra is: ha ezek a repülők vissza tudtak érni a bázisra ilyen sérülésekkel, az azt jelenti, hogy azok nem voltak végzetesek. A gépeket, amelyek lezuhantak az ellenséges légvédelem tüzétől, valószínűleg pont ott találták el, ahol a hazatérő gépeket nem.
Egy kívülálló tehát csettintésre megoldotta a problémát, amire a jól összeszokott, koordinált munkacsoportok képtelenek voltak. A történet csodásan demonstrálja, hogy milyen, amikor benne ragadunk saját gondolatiságunkban. Mintha egy halat arról kérdeznének, hogy milyen a víz, mire ő visszakérdezne: „Mi az a víz?” Amikor csak azokat a nézeteket halljuk vissza, amelyekkel egyetértünk, nap mint nap tapasztalunk, nemcsak a világunk, hanem az elménk is beszűkül. Próbáljunk meg hát a sablonos gondolkodástól eltérni, lépjünk ki néha a buborékunkból! A dobozon kívüli gondolkodással, tapasztalatszerzéssel olyan perspektívák nyílhatnak meg előttünk, amelyekre korábban álmainkban sem gondoltunk volna.
Nyitókép: Pixabay
