Nem mondhatom, hogy túl sok pofont kaptam volna, sem csattanósat embertől, sem csendeset az élettől, de emlékszem az első pofonra. Nem lánytól kaptam, akit akarata ellenére meg szerettem volna puszilni. Akkor még a lányok nemigen érdekeltek, de később sem hoztam magam ilyen helyzetbe. Az első pofon apámtól érkezett. Most egy kicsi füllentek, mert az első pofont és azt követően pofonokat anyámtól kaptam, de azokra nem emlékszem. Azok valahogy velejárói voltak a mindennapi csintalanságaimnak, így ma már nem tudom beazonosítani, hogy melyiket miért kaptam. Egyest kaptál matekból? Mondtam, hogy tegyél rendet a szobádban! Hol csavarogtál? Már megint bántottad a szomszéd kislányt? Ezeket és az ehhez hasonló kérdéseket, figyelmeztetéseket gyakran pofon is kísérte, különösen akkor, amikor bárhogyan is mentegetőzni próbálkoztam. Anyámnak könnyen eljárt a keze.
Apám ilyenkor legfeljebb megdorgált, és ha úgy érezte, hogy túllépett az engem megilletett jelzők használatában, később elnézést is kért. De megtörtént egy alkalommal, és csak akkor az egyszer, hogy ő sem tudta türtőztetni magát, így ma már büszkén mondhatom azt, hogy életemben én is kaptam apámtól egy pofont. Erre ma is emlékszem. Nemcsak a pofonra, hanem a szobára, ahol elcsattant, az időpontra, mindenre.
Kétszobás lakásban laktunk. A nappali szobában volt a tévé. Fekete-fehér. A múlt század hatvanas éveiben még csak ilyen létezett, legalábbis mifelénk. Emlékszem, később megjelentek a szivárványszínű fóliák, amelyek a képernyőre ragasztva azt a hatást próbálták kiváltani bennünk, hogy színes a világ. Nekünk ilyen fóliánk nem volt, a szüleim nem ugrottak be ennek a csalásnak.
Tehát a nappaliban volt a tévé, előtte egy asztal, mellette egy karosszék. Apám minden este ebből a székből nézte a híradót. Ha jól emlékszem, akkor is fél nyolckor volt. Ilyen tájban szoktam hazaérni a csavargásaimból. Tudtam, hogy híradó közben nem szabad apámat zavarni, ezért az előszobából egyenesen a konyhába mentem anyámhoz. Már a tekintetéből láttam, hogy valami nincs rendben, az is átfutott a fejemben, hogy most következik majd egy pofon, de anyám csak azt mondta, hogy menjek be apámhoz. Ekkor megszeppentem. Nem lenne jobb, ha itt kapok rögtön egyet, mint odabenn dorgálást, mert az jobban fájt. De nem, anyám részéről a pofon nem érkezett, és maradt a szigorú tekintet, így besurrantam a szobába. „Á, itt vagy?!” – mondta apám, felkelt, és egy hatalmas pofont adott. „Tudod, miért kaptad?” – kérdezte, miután visszaült, és tekintetét a tévére szegezte. Nem tudtam, fogalmam sem volt. Rossz jegyet aznap nem hoztam haza, senkit sem bántottam, és időben haza is értem. Csak álltam előtte, és hallgattam. Erre ő felkelt, az előszobába ment, és behozta a cipőmet. A napokban kaptam, vadonatúj volt. Bőrcipő! Azért vették, hogy az új tanévet ne a tavalyi, kopott cipőben kezdjem. Különösebben nem örültem neki, amikor megvették, sokkal jobban örültem volna, ha futballcipőt kapok, igazit, szögecseset, amire már régóta vágytam. Nekem az iskolába jó volt a régi is. Ott álltam előtte, néztem a cipőt, és nem értettem, hogy mi baja van apámnak vele. „Látod, tönkretetted ezt a drága cipőt!” – emelte fel a hangját, és mutatta a cipő orrát. Horzsolásokkal volt tele. Ennek én nem tulajdonítottam semmilyen jelentőséget, mivel a régi cipőm orra is tele volt horzsolásokkal, de hogy is ne lett volna tele, amikor az iskolába menet mindig rugdostam az utamba került kavicsokat.
Talán ez a pofon tanított meg arra, hogy ne rúgjak bele semmibe és senkibe se, ami megsértheti a cipőm.
Nyitókép: Pixabay
