„Félúton vagyok a húszas éveimben, és elegem van ebből. Édes istenem, elegem van a húszas éveimből. Elegem van abból, hogy mindenki azt mondja, hogy élvezzem őket. Nem élvezetesek. Tíz év, ami csak arról szól, hogy »ki fogom nőni ezt vagy azt a bajt, vagy komoly problémám van?« Ez csak egy fázis, vagy egy démon, ami velem marad?” Az idézet Taylor Tomlinson Z generációs amerikai komikus 2020-as előadásából, az Életnegyedi válságból származik, amely címében és tartalmában is pár évvel megelőzte a tudományt. Egy nemrég megjelent tanulmány ugyanis kimutatta: tényleg létezik az életnegyedi válság mint jelenség. A szociológiában korábban nagyjából mindenki által elfogadott igazságnak számított, hogy az ember boldogsága élete során egy U alakú görbe mentén alakul: a boldog, fiatal évek után jön az életközepi válság, majd az öregkor, amikor meglepő módon ismét elégedettebbek az emberek. Az újabb kutatások azonban már azt mutatják, hogy a fiatalabb generációk tagjai egyre boldogtalanabbak, az életközepi válság – tehát az emberi boldogság mélypontja – pedig lassan nem a negyvenes-ötvenes korosztályra jellemző, hanem a fiatal felnőttekre. De miért? És vajon kell ezen egyáltalán csodálkoznunk?
Meg sem lepődünk, hogy a kutatók az új mobiltelefonos trendek megjelenéséhez, a közösségi médiához és az ahhoz köthető szocializációhoz kapcsolják ezt a boldogtalanságot, mindez pedig teljesen érthető. Nagyon nehéz boldognak lenni egy olyan világban, ahol egész nap a „nem vagyunk elég jók” üzeneteket kapjuk az arcunkba. Kinyitjuk a böngészőt, görgetjük a közösségimédia-felületeket, és mást sem látunk, csak hogy nem tudunk hajat ápolni, nem jó, amit eszünk, rosszul alszunk, de még gyógypárnát sem teszünk a fejünk alá. A fogainkra rossz fogkrémet használunk, a tartásunk görbe, a derekunk azért fáj, mert nem jó széken ülünk. Elolvasunk néhány hírt, megnézünk néhány videót, és azonnal felugrik egy figyelmeztetés a hasi zsír veszélyeiről, a demenciáról, a rövidlátásról, és már oda is az egész nap, kezdődik a frusztráció, a rettegés, a kétségbeesés. Tetőtől talpig szét vagyunk szedve, egészen apró darabokra, és a szánkba rágják, hogy semmit, de tényleg semmit sem csinálunk jól, és ez csak a mi hibánk. A megoldást pedig húszszázalékos akcióval tárják az orrunk elé, persze csak akkor, ha azonnal rendelünk. Mi pedig jó vásárlók vagyunk, kattintunk. De miből építünk jövőt? Klímaválság, háború, pandémia. Az ingatlanárak az egekbe szöktek a világban, a jövő teljesen kilátástalannak tűnik. Szülői segítség nélkül többhavi átlagbért megkereső fiatalok is sokszor maximum annyira képesek, hogy banki hitelből bontásra való, de minimum többévnyi, évtizednyi felújításra váló házat vásároljanak maguknak. – Ez lenne a jövő? Inkább bele sem kezdek – gondolják sokan.
Közben pedig nap mint nap ismerős és idegen emberek képeinek sokasága jön velünk szembe a közösségi médiában – akik általában szebbnek, tökéletesebbnek, de legalábbis boldogabbnak tűnnek nálunk. Az alkalmazás használatakor ugyanis mindnyájan arra törekszünk, hogy a legboldogabb pillanatainkat osszuk meg ismerőseinkkel (sötét szobában szomorkodva ritkán posztolunk). A közösségimédia-felületeken nyaralás, telelés, autó- és házvásárlás, sikeresebbnél sikeresebbnek tűnő emberek jönnek velünk szembe, miközben mi épp a munkahelyen vagy az iskolában gubbasztunk. Mindenkinek jól megy, csak mi szenvedünk – gondolhatjuk. A fiataloknak ráadásul egyre kevesebb idejük van, és egyre inkább elmagányosodnak. A XXI. századra elvileg éppen azért gyorsult fel minden, hogy időt nyerjünk, készülékeinket pedig arra tervezték, hogy könnyebb legyen a kapcsolattartás. Átvertek bennünket. Életválság a húszas években? Nem kell csodálkozni.
Nyitókép: Pixabay
