Sáfrány Imre festménye előtt állok, és nézem a tengert, a pálmafát, a ciprusokat. A képen a zöld szín dominál. Még a tengerben levő sziget is zöld. Az alkotás hátuljára édesapám – mert az övé volt az akvarell – ráírta, hogy Sáfrány: Lokrum. Zárójelben Dubrovnik. Dátumot nem találok. Vajon mikor készíthette alkotását a Mestró? Valamikor a múlt század hatvanas éveiben, vagy még korábban? A tenger, a kis sziget, a ciprusok és a magányos, hosszú pálmafa ihlette meg. De hogyisne, ilyet a vajdasági rónaságon nem láthatott. A pálmafa nemcsak Sáfrányt ihlette meg, és a festőket, akik a tengerparton jártak, hanem minket, egyszerű embereket is. Nekünk a tengert nemcsak a hatalmas, időnként mérgesen tajtékzó, de leginkább békésen csillogó víz jelentette, amelyben jókat lehet lubickolni, hanem a pálmafák, a ciprusok, az olajfák, a kőből épített házak, a sikátorok, a fényesre koptatott járdák és kőlépcsők, a hangulatos konobák, a különleges halakból és egyéb tengeri herkentyűkből készült ételek illata, az énekeskabócák kórusa, a kikötők, ahol csónakok, halászhajók ringatóztak csendesen, a vidám, időnként hangosan vitatkozó emberek, a klapák éneke, a sétányon, a ríván véletlenszerűen összefutott férfiak dala. Mindez volt számunkra a tenger, és még sok minden más is. A sziklás partok, a különleges kavicsok, a kagylók, a sirályok, akik az éppen befutott halászbárka körül ólálkodnak, farkasszemet nézve a parton ülő macskákkal, a levegő illata, a tengerbe bukó nap…
Sáfrány Imrét, a Mestrót ezúttal a Lokrum ihlette meg, az öt ciprus és a magasra nyúló, magányos pálmafa. Nincsen olyan korabeli fényképalbum, amelyből kimaradt volna a pálmafás kép, ahogy alatta pózolunk egymagunk vagy a családunkkal, barátainkkal. Mert nekünk, az akácfához, diófához, eperfához szokott rónasági embereknek a pálmafa a tengert, a nyaralást, az utazást, a kikapcsolódást, az örömöt, a gond nélküli nyugalmat jelentette. És amikor a vége felé közeledett a szabadság, egyre gyakrabban gondoltunk a házunkra, a hátsó udvart szegélyező akácfákra, a diófára és arra a hatalmas eperfára, amelynek bő, lehulló terméséből nemcsak a szárnyasjószág lakmározhatott, hanem bőven jutott pálinkára is belőle. Ezek a fák is felkerültek a festők vásznaira, a Mestróéra is. Az otthon biztonságát jelentették, azt a helyet, ahová mindig hazatérünk, még a pálmasoros tengerparti sétányokról is.
Ma, ha végigjárom szép hazámat, már alig látok eperfát, a nagy akácosok is eltűntek, diófából is egyre kevesebb van. Őket lassan kitúrták a fenyők, a tuják, sőt környékemen, ahol lakom, már több a ciprus, mint a diófa. Sok évvel ezelőtt Szeged központját pálmafákkal díszítették. Hatalmas cserepekbe ültették. Megjelentek a banánfák is, a kivi, sőt az olajfa is. Én is büszkén mutogatom vendégeinknek, mivel öt évvel ezelőtt kiültettem a már túlsúlyos edényből, amelyet minden évben a pincébe cipeltem. Most télire bebugyolálom, megvédem a fagytól, év közben pedig gyönyörködök benne.
A minap a Duna-parton sétálva, egy szomszédos villa előtt, három magas pálmafa köszöntött. Élő pálmafák! Egy ismerősöm pedig egy benzinkútnál fényképezkedett le pálmafákkal. Nem a tenger partján, hanem Újvidék peremén.
Igen, mondják többen is, a klímaváltozás, a folyamatos felmelegedés, az enyhe tél teszi mindezt lehetővé. És az az emberi gyarlóság, az az értékbeli fogyatkozás, teszem hozzá, amely már az első fenyőfa ültetésével, jóval a klímaváltozás előtt bennünk megfogant.
Állok itt, a szomszéd villa előtt, a Duna-parton, a pálmafák alatt, és azt kérdezem magamtól: vajon a Mestrót megihlette volna-e ez a látvány?
Nyitókép: Pixabay
