Vajon létezik az emberi megalomániának, magamutogatásnak, a felesleges pénzhajhászásnak valamilyen felső határa? A kérdést nehéz megválaszolni, ám a bánság felőli szomszédjaink egy településén kétségtelenül felsőfokon űzik mindezt, nagyon sok tanulságot szolgáltatva nekünk. Aki az elmúlt huszonöt évben átautózott a romániai Bánffyhunyadon (románul: Huedin), az biztosan nem tudta nem észrevenni a keleties stílusban épülő, fénylő bádogtetővel ellátott emeletes házakat. Az egymás hegyén-hátán álló épületek olyanok, mint a barcelonai Sagrada Família: folyton építik, de sosem fejezik be őket. A cigány családok tulajdonában lévő, kastélyméretű lakok státuszszimbólumok lennének. A megalománia és a betegessé vált versengés mementói.
A paloták egyértelműen a hivalkodásról, rongyrázásról szólnak. A családok egymásra licitálva akarnak minél díszesebb és nagyobb épületeket felhúzni, aztán a maguk ízlése szerint berendezni. A bánffyhunyadi romák közül sokan Írországban és Nagy-Britanniában dolgoznak. A palotáikat is az ott keresett pénzből húzzák fel. Haza leginkább csak nyáron járnak, tehát az otthonuk üres, emiatt még nehezebb megérteni, miért van szükségük ilyen méretes épületekre. A villák sokszor még akkor is üresen állnak, ha Hunyadon vannak a tulajok. A régi, falusi életmódot idézve tisztaszobaként használják a palotákat, amelyeket csak nagyobb családi ünnepekre nyitnak meg. Általában csak egy-két szobát cicomáznak ki, a többi teljesen puritán berendezésű, ha egyáltalán csinálnak vele valamit. A mindennapi életük a palotához közeli, nemegyszer az összeomlás szélén álló kisebb, gyakran egyszobás házban zajlik. A hatalmas épületekbe nem csak azért nem költöznek be, mert képtelenek lennének fedezni például a fűtés költségét. Befejezetlen státuszú ingatlan esetében adót sem kell fizetni a román államnak. De miért csinálják mindezt? Miért áldozzák fel családok az életüket néhány kihasználatlan, megalomániát tükröző épületért? Az ember a saját értékét mindig a közösségéhez viszonyítva méri. A palotás cigányok egy nagyon zárt közösséget alkotnak. Idegenekkel, újságírókkal sem állnak szóba. Ebben a belső közösségben pedig a családok, családfők meg akarják mutatni, hogy az ő szénájuk jobban áll, az ő fűjük sokkal zöldebb a szomszédénál. Erről szól az elpazarolt életekhez vezető verseny. Bár lehet, hogy az eltérő kulturális mintázatok miatt kifejezetten furcsának találjuk mindezt, a mi közösségünkben sem kifejezetten idegen ez a fajta magatartás. Hogy stílszerű legyek: bennünk is van egy kevéske palotás cigány. Mindnyájunk fejében ott él a külföldi munkavállalók azon prototípusa, amely csak évente kétszer tér haza szülőföldjére egy hitelből vásárolt csillogó sportautóval, mutatva, hogy neki mennyire felvitte isten a dolgát, amióta elköltözött (ők azok, akik miatt más, külföldre kényszerült embert is megbélyegez a társadalom).
Ma egyre nagyobb az igény az efféle villogásra, és egyre szélesebb körben. A közösségi médiára költöztünk, így manapság már az egész világgal kell versenyezni, nem csak a mi falunk, városunk többi fiataljával. Ma már nemcsak a szomszéd nagyobb autójára vágyunk, hanem Kim Kardashian cipőire, New York-i luxusapartmanjára, ékszereire is. Nem lehetünk már boldogok a falu szépeként, hanem a világ minden tájáról posztoló agyonretusált és rommá műtött szépségekhez viszonyítjuk magunkat. Ez azonban csupán a XXI. század szemfényvesztése. Aki nem mutogatja magát – ragyogni kezd. Aki nem dicsekszik – sikeres lesz. Aki nem követel tiszteletet, azt elfogadják vezetőnek. Aki nem küzd senkivel, azzal senki sem képes megküzdeni. Ami van, az látszik, ami nincs, azt mutogatják.
Nyitókép: MTI/Czeglédi Zsolt
