Mit jelent a szabadság, és milyen felelősséget hordoz magában? Mi a határ, és ki szabja meg azt? Lehet-e, szabad-e, érdemes-e korlátozni? Efféle kérdések merülnek fel bennem az elmúlt napok fejleményei kapcsán. A mögöttünk hagyott hétvégén Majoros Péter (Majka) olyan produkciót adott elő Debrecenben, amelynek a végén lelőtték a korrupt, igazságszérumot kapott miniszterelnököt. Néhány nappal később kitiltották Magyarországról a Sziget fesztiválra meghívott Kneecap együttest antiszemita gyűlöletbeszéd miatt. A Palesztina melletti és Izrael elleni kiállásáról híres Kneecap raptriót a Hamász és a Hezbollah támogatásával is vádolják. A fesztivál álláspontja szerint az elmúlt 30 év során a Sziget a különböző kultúrák szabad és biztonságos találkozóhelyévé vált, és nem értett egyet a döntéssel. De vajon helyes volt-e a kitiltás, és vajon túllőtt-e a célon a magyar előadó?
A művészethez hozzátartozik a művészi szabadság is, amely szerint a művész szinte mindent megtehet a színpadon. S valahogy így is maradt meg bennünk, hogy a művészi szabadság érték, nem szabad kétségbe vonni. Talán jogos is ez a gondolatmenet. Néhány esetben. Jogosan hozhatjuk fel érvként a művészi szabadság mellett, hogy vajon mit szólna a közvélemény, ha ma egy fiatal költő le merné írni azt, amit József Attila száz évvel ezelőtt: „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök.” Őszinte, szókimondó, költőileg is erős sorok, s akár meg is botránkozhatnánk rajtuk. Magas a szabadságtartalmuk, ha lehet ezt mondani, és ennek a szabadságnak tehetség, tudás és kifejezőerő a fűtőanyaga. Talán ez igaz a fenti előadók esetében is. Tehetséges művészekről van szó. Egy felkapott előadó kommunikációs csatornaként is funkcionál: akkora energiával tudja átadni üzeneteit, amelyet egyesek már-már vallási fanatizmussal képesek követni. Egy-egy jól futó sztárra a fiatalok minimum követendő mintaként tekintenek, így azok társadalomnevelő hatással bírnak. De meddig mehetnek el? A terrorcselekmények és a merényletek világát éljük manapság. Csupán egy esztendő múlt el azóta, hogy a mostani amerikai elnököt kis híján fejbe lőtték, valamint hogy a szlovák miniszterelnök haslövést kapott, és majdnem belehalt a sérüléseibe. A sok tízezres tömegben mindig lehet egy őrült, aki minimum felhívásnak vesz egy-egy agresszív színpadi megnyilvánulást. Az ellenfél, a velem egyet nem értő fél fizikai elpusztítása soha nem lehet opció. Kritikának, vitának, egyet nem értésnek mindig helye kell, hogy legyen a művészeti porondon, a fizikai erőszakra való buzdításnak azonban a legkisebb formában sem szabad teret adni. A közel-keleti konfliktus melletti nyílt állásfoglalásnak sem biztos, hogy egy budapesti fesztiválon van a maga helye és ideje. A betiltás mögött értelemszerűen nem politikai, sokkal inkább biztonsági logika húzódik meg.
A művészet tehát lehet világosságot hozó szikra, de lehet parázs is, amely lángba borítja a világot. A kérdés csak az: tudja-e a művész, mivel játszik pontosan? Ha a művészet következmények nélküli, akkor a világ is azzá válik. A szabadság nem ment meg a tévedéseinktől, nem pótolja a tudatlanságunkat, de még a jó ízlésünket sem. Kétségtelenül nehéz megtalálni azt a mezsgyét, ahol a művészi hitelességért és minőségért le kell mondanunk bizonyos szabadságról, de pont ezen a mezsgyén rejtőzik az, amit művészi formának mondunk. Mert a formátlanságban és a káoszban is van szabadság, de a művészet szabadsága a formálás fegyelmében kell, hogy megnyilvánuljon. A szárnyaló szabadság formaság nélkül könnyen zuhanásba fordulhat. A művészi szabadság így nemcsak lehetőség, hanem személyi próbatétel is.
Nyitókép: Pixabay
