2024. július 15., hétfő

Az „itt és most” dimenziója

„Túlságosan leköt, hogy mi volt és hogy mi lesz. Van egy mondás: A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent” – jut eszembe a Kung Fu Panda című rajzfilmből származó idézet, amikor munkatársaimmal a többórás autóút után megállunk kényszerpihenőre egy kies erdélyi tájon. Néhány pillanattal korábban szinte még hallottam a nyikorgó villamost, a felszálló repülőt, a türelmetlenül dudáló, végtelenbe rohanó sofőröket, a morajló tömeget. Szinte még láttam, ahogy a napnak sugara a magyar metropolisz szmogfelhőjébe bele-belefúrja magát, s közben éreztem, ahogyan az előttünk álló út felelőssége nyomja csüggedő vállam. Az elmémet sújtó negatív ingerek azonban az égig érő fenyvesek között beszűrődő napsugarak átütő hatásával a pillanat tört része alatt bomlanak szét. Az ember, amikor lelassul, minden korábban jelentéktelennek tűnő apróságra felfigyel, mintha az örökkévalóság két szívverése között állna: ilyenkor érkezünk meg az „itt és most” dimenziójába.

A dimenzióba, amely nélkülözhetetlen az egészséges elme számára. A jelenkor folyamatosan rohanó embere azonban egyre inkább a hiánycikk kategóriája felé sodorja ezt a tudatállapotot. Észrevétlenül, de folyamatosan addiktív ingerek vesznek körül bennünket a külvilágban – az okostelefon, az internet, a televízió által közvetített élmények, a folyamatos, észszerűtlen vásárlás mind ilyenek. Ezek az addikciók a XXI. században azt szolgálják, hogy rettenetesen feszesen, ingerülten tartsák az idegrendszerünket, s egyik függőségből rohanjuk a másik felé. Túl sokat gondolkodunk, amivel nem is lenne gond, ha eszmefuttatásaink pozitívak lennének. Az önbüntető gondolat pedig épp olyan addiktív, akár az okostelefon: agyunk folyamatosan olyan dolgokon töpreng, amelyek aztán további gondolatokat és érzelmeket generálnak, ezáltal további függőségbe sodornak bennünket. Túlságosan pörög ma a világ, és minket is túlságosan pörgetnek. Túl sok „most azonnal”, túl sok a sok határidő, túl sok az aggodalom a jövő miatt. Akaratunk úgy pörög körbe-körbe, mint az iránytű az északi sarkponton. A fogyasztói társadalom által mesterségesen felhergelt mentális állapotunk miatt a tudatunk annyira elveszíti az orientációját, hogy nem tud és nem is akar lelassulni, mert a rendszeres, egyre növekvő ingermennyiség adja meg neki a létezéshez szükséges élményt. A modern ember hajthatatlan filozófiája gyakran képtelenné tesz bennünket arra, hogy megálljunk csodálni a naplementét, hogy érezzük bőrünkön át felszívódó boldogító hatását. Az élet szívének minden dobbanását. Hiszen azt sugallja felénk, ha eleget dolgozunk, akkor valamikor, egy távoli jövőben majd hátradőlhetünk, és élvezhetjük a pillanatot.

Néha azonban meg kell tanulnunk behúzni a kéziféket. A legfontosabb, hogy lelassítsuk gondolatainkat. A lelassult tudatállapot önkéntelenül is azt eredményezi, hogy a jelenben találjuk magunkat. Nincs ehhez szükség erdélyi tájra vagy karib-tengeri horizontra: a kertészkedés, a horgászat, a sportolás vagy bármi, ami nem addiktív, és az önidőről szól, erre tökéletesen alkalmas. Amikor a jelenbe kerülünk, lelassul a tudatunk, lassul a gondolkodásunk is, ezáltal boldogabbak, felszabadultabbak, nyitottabbak leszünk. Ahogyan az Apple korábbi vezérigazgatója mondta: „Amikor a tudatod megnyugszik, képes leszel arra, hogy egészen finom dolgokat is meghallj. Ez az, amikor intuíciód kezd kibontakozni, és kezded a dolgokat sokkal tisztábban látni, és kezdesz sokkal inkább a jelenben élni. Az elméd szép lassan lelassul, és a pillanat hatalmasra tágul. Sok olyat meglátsz, amit azelőtt nem láttál. Ez az elmélet, ezt kell gyakorolni.”

Nyitókép: Pixabay