2024. április 20., szombat

Megsült a húsom, egyetek!

Valerianus császár parancsára Lőrincet felforrósított vasrácsra fektették, hogy lassú tűzön megpörköljék a testét. Amikor egyik oldala már megégett, hóhérja elrendelte, hogy fordítsák meg a testét. Ekkor mondta Lőrinc: „Most már akár meg is ehettek, eléggé megsült a húsom!”

A képeslapon a fenti történet mártírjáról, a 258-ban kínhalált halt Szent Lőrincről elnevezett, Dubrovnikban felépült Szent Lőrinc erődje látható, S. LOVRIJENAC – S. LORENZO felirattal. Lehetetlenség volna nem észrevennünk, ahogyan a korábban történetölt (történettel ellátott) képeslapok esetében is, hogy akkoriban a nyelvhasználat nem volt kizárólagos.

A képeslap hátoldalának bal alsó sarkában látható figura nem lehet más, mint Szent Balázs, a város védőszentje. A mellette függőlegesen olvasható felirat: RAGUSA.

A képeslap üres. Majdnem egy évszázada porosodott a padláson, meglapulva a többi, írásban történt üzenetváltás között. Ezt a képeslapot nem küldték senkinek. Ezt Dubrovnikból hozta magával, utazásának emlékéül valaki.

Történetünk szerint a szabadkai VIII. kör Csernovits utca 375 alatt állandó lakhellyel rendelkező Bauer Ilonának – aki a kor elvárásai szerint férjhezmeneteli szándékkal Budapesten vendégeskedett távoli rokonainál – nem engedélyezték, hogy férjhez menjen választottjához. A titkos lánykérésre egy kőbányai majális alkalmával került sor, amit Ilona izgatott reménykedéssel várt, ahogyan erről testvérbátyjának, Lajosnak be is számolt egy félbetépett levelezőlapon. Talán érezte, hogy lesz családi ellenkezés, és emiatt tépte félbe a Lajosnak küldött lapot. Ám a szerelmeseknél a reménykedés láthatatlan dzsinn alakját öltve a bőrük alá bújik, elhitetve velük, hogy lehetséges a világgal szemben olyképpen győzedelmeskedni, hogy az nem jár társadalmi kiközösítéssel. Mert a dzsinn valamiféle mérget fecskendez a szerelmesek lelkébe, amitől azt hiszik, a lehetetlen is lehetséges – szél ellen pisálni nem lehet, de boldognak lenni, a társadalmi szempontból nem megfelelő választottal, igenis lehetséges.

Non bene pro toto libertas venditur auro – ez a felirat olvasható a Szent Lőrinc-erőd bejáratánál, ami annyit jelent, hogy semennyi arannyal nem lehet a szabadságot megfizetni. A trák származású, ókori római meseírónak tulajdonított mondás jó helyen van a dubrovniki erőd bejáratánál, hiszen azért építették a tizenegyedik században, hogy megvédjék magukat a mohó velenceiektől. A harminchét méter magasan álló erőd egyszerre volt őrtorony és védőbástya, amikor a kalmár köztársaság vagy Adria királynője, attól függően, kinek a nézőpontja szerint tekintünk az egyik legjelentősebb befolyással bíró városállamra, tehát a Velencei Köztársaság rohamozta, támadta, uralma alá akarta hajtani Dubrovnikot a szokásjog alapján megválasztott dózse seregével.

A ragusaiak – a város szláv neve, Dubrovnik már a tizenegyedik század óta ismert volt – erősödtek, kereskedtek, felemelkedtek, Velencével rivalizáltak, ellenálltak, harcoltak, elbuktak. Miután Velencétől I. Lajos megszerezte, 1526-ig a magyar korona tulajdona volt. Nekünk könnyű dolgunk van, amit a Szent Lőrinc-erőd kapcsán tudnunk kell a történelmi, politikai, gazdasági küzdelmekről, családok egymásnak feszüléséről, undok ármánykodásokról, azt elolvashatjuk Bárándy Gergely, Roger Crowley könyveiben. Ha arra vagyunk kíváncsiak, milyen lehetett magyarként a két háború közt önmagunkat keresni, az osztályhovatartozással vívódni, társadalmi-politikai kérdésekben utat keresni az elmében, a lélekben, hogy aztán abból mondatok, a mondatokból novella, később pedig regény (Befejezetlen mondat) szülessen, akkor Déry Tibort olvassuk, aki 1933-ban, hosszas bolyongással töltött emigrációból, elcsigázottan érkezett meg Dubrovnikba. Az Ítélet nincs című könyvében ír erről: „Hármas sugárzásukban igyekeztem megírni azt, mit egy évvel előbb egészen más közegben Berlinben megéltem: a kommunisták harcát a felnövekvő náci mozgalom ellen. A nyugalmas, mindig ragyogó kék tenger fénysorompót állított az elmúlt események elé, hogy illő distanciából szemlélhessem őket. Nézelődtem, tűnődtem, sőt írtam is napi tíz-tizenkét órát. […] Remekül éreztem magam.” Már bonmot-vá rövidült a Füst Milánnal való kotori lerészegedésük, mulatozásuk, életszeretetükből fakadó könnyedség, amit szintén olvashatunk, én magam is idéztem több könyvemben, irodalmi estemen.

Ellentétben Déry Tiborral, a mi hősnőnk, Bauer Ilona nem úgy találta, hogy a ragyogó kék tenger fénysorompót állít az elmúlt események elé. Éppen ellenkezőleg!

Összetört szívvel, szerelmétől rideg, kispolgári és álszent döntés alapján elválasztatva, magányosan bolyongott a dubrovniki utcákon, ahová lelki felgyógyulásra küldték őt. Hosszú sétái alkalmával ellátogatott a Lovrijenacba is. Hosszan nézte az alatta negyven méter mélyen elterülő tengert. Kacérkodott a gondolattal, hogy felkapaszkodva az egyik ágyúcsőre, kimászik az erőd peremére, és a mélybe veti magát, a biztos halálba.

A magyar középosztály lányait azonban sem Szabadkán, sem másutt nem úgy nevelték, hogy önkezükkel véget vessenek az életüknek, hiszen pontosan tudták, hogy azzal halálos bűnt követnének el. És ha haragudtak is Istenre, amiért nem állt melléjük, nem segítette őket, hogy választottjukéi lehessenek, a latintudásukkal és a műveltségükkel semmi baj sem volt. Jól ismerték az erődnek nevet adó Szent Lőrinc történetét, jól ismerték a Phaedrus-idézetet. Noha egyik sem vonatkozott Bauer Ilona kisasszony helyzetére, akinek házasságába a család nem egyezett bele, mert a kérő megméretett és könnyűnek találtatott, Ilona mégis azonosult velük.

Egy hosszú, méla sóhaj kíséretében megvásárolta a képeslapot, arra gondolva, hogy örökké az éjjeliszekrényén fogja azt tartani, emlékezve egyetlen igaz szerelmére és családja kegyetlenségére. Talán még fel is kiáltott: „Megsült a húsom, egyetek!”

Aztán, ahogyan az lenni szokott, a képeslap odakerült a többi közé, hogy egy évszázadon keresztül a padláson porosodjon, így őrizve meg nekünk Bauer Ilona szerelmi bánatának történetét.