Utórezgések

Hol van már a tavalyi hó? – tolhatnánk félre a közelmúltat, de hát nem emlékezünk-e akár évtizedek múltán az egykori nagy havazásokra? Csak a kisebbek, a jelentéktelenek szállnak el az idővel.

Egyébként meg nem is távoliak az emlékek, amelyek szóba kerülnek, utórezgéseknek is fölfoghatók.

Hajlamos az ember a politikai tapasztalatai alapján véleményt alkotni egy-egy népről is, kiváltképp amikor a vezéreik nem mondhatók barátságosnak felénk. Én sem kedvelem különösebben a hollandokat, ám látták Femke Bolt a budapesti világbajnokságon? Tudják, az a szőke hölgy, aki a négyszer négyszázas vegyes váltóban néhány méterrel a cél előtt elesett, odalett az arany. Mit mond ilyenkor a néző? Szegény. És valóban sajnálja, nem a bajnok sikerének örül. Ilyen az igazságérzet. Később pedig csodát lát: ugyanő a négyszázas női váltóban – amikor a riporter (jogosan) már „törölte” az esélyesek közül – káprázatos utolsó száz méterével úgy nyer, hogy az csodája az emberi erőnek, kitartásnak, akaratnak, léleknek, mindennek. A semleges néző sem közömbös, ünnepli a győztest, talán nem is a győzelmet, hanem azt a csodát, amit a futónő alkotott. Aki látta, nem gyorsan feledi. Ilyen a sport.

Mégsem minden a sportpályákon zajlott, még csak a lelátókon sem. Bár ha itt tartunk, kár volna elhallgatni, hogy négyszázezer belépőt adtak el a világbajnokságra, amiről előzetesen úgy vélekedtek a nemzetközi szövetség vezetői, hogy teljesíthetetlen cél. Valóban annak tűnhetett, amikor a magyar atlétika korántsem sorolható a világ élvonalába, márpedig mindenki elsősorban a sajátjának szurkol, aztán meg a többieknek; nem fütyül, hanem tapsol. A nagy versenyzők is elvárták a biztatást, gyakran kérték, és kiderült, hogy értő tízezrek ülnek a lelátókon. Kivételes hangulat uralta a stadiont. Ilyen is kevés helyen akad a világon. Pedig azt gondolhatták, hogy ezt az országot idegengyűlölők lakják. És ha nem akarjuk, akkor is van köze a politikának a sporthoz. Szavahihető élvonalbeli szervező mondta el a tévében a minap, hogy afrikai fekete versenyző (vagy országa küldöttségének tagja?) meglepődve tapasztalta a vendégszeretetet, és tanácstalanul érdeklődött annak okáról, hogy miért ilyen segítőkészek és kedvesek itt az emberek, amikor rengeteg rosszat olvasott erről az országról. Honnan ered a nagy ellentmondás? Azt nem tudjuk, milyen válasszal tért haza, de ha azt mondták volna neki, hogy mi csak ünnepnapokon vagyunk ilyenek, különben valóban borzalmasak, akkor bizonyára csak mosolygott volna a viccelődésen. No de a luxemburgiak sem egy nagy magyarbarátok, közülük pedig a bírálatokat más alkalmakkal gazdagon szóró külügyminiszter fordult a magyar kollégájához, hogy gratuláljon a remekül megszervezett rendezvényhez, amely minden este odaragasztotta őt a fotelhez. Az atlétika legrangosabb világvezetői az önkéntesek teljesítményén is elcsodálkoztak, hiszen kétezer-ötszázan egész nap végezték munkájukat a rendkívüli melegben, és segítőkészségükkel meg barátságos viselkedésükkel megnyerték a vendégek bizalmát. Az sem történt meg még nagy sporteseményen, hogy őket javasolják fair play, azaz sportszerűségi díjra.

Hazai pályán is tartott a politikai küzdelem, nem is olyan békésen, mint augusztus második felében a stadionban, de ezúttal mégis az értelem győzött, s így utólag ezt valószínűleg a korábbi akadékoskodók sem bánják. Mert mégiscsak érdekük lehet az ellenkező ellenzékieknek is – miként a végén kiderült –, hogy kétszáznyi ország legjobb sportolói és százhúsz országból érkező szurkoló lássa a főváros szépségeit, meg eltöltsön félmillió vendégéjszakát a hotelekben, ha nem is mindet Budapesten. Hozzáadva a haszonhoz a vendéglők fölívelő forgalmát. Egymilliárdnyian pedig a tévén keresztül az egész világon látták a belváros látványosságait, miközben a gyaloglók vagy a maratonfutók versenyét követték.

A nagy vállalkozás mintha nem azt üzenné, hogy merjünk kicsik lenni, hanem hogy merjünk nagyot álmodni és megvalósítani az álmot.

Nyitókép: Illyés Tibor, MTI