2024. június 19., szerda

Vándorolt emberi sorsok

„Az emberiség nem látszik, annak nincs arca. Az emberiséget nem lehet megfogni. Ha azt mondom, hogy elpusztult háromszázezer ember, nem lehet sírni. De ha három ismerős lett tragédia áldozata, folynak a könnyeink” – mondta egy előadásában Szili Ferenc történész, a Somogy Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója. Az idézet eredeti formájában elméletileg a XX. század véreskezű, szovjet diktátorától, Sztálintól származik, aki a következőképp fejtette ki álláspontját magas rangú katonatisztek előtt: „Egy ember halála tragédia. Millióké statisztika.” Ezek a kijelentések nap mint nap eszembe jutnak, amikor a háborúkról vagy a migrációról szóló hírfolyamot böngészem, ahol játszi könnyedséggel írnak több száz ember haláláról, lerokkanásáról vagy arról, hogy több millió ember kényszerült otthona elhagyására. Ha azonban a statisztikák világából a tragédiák dimenziójába lépünk át, elkerülhetetlen, hogy morális töltetű, észszerű kérdések is eszünkbe jussanak.

„Miért félnek ennyire? A megkérdezettek valóban nem tudnak semmit az elmúlt napok, hónapok tragédiáiról, vagy valami oka van hallgatásuknak?” – merülnek fel bennünk a kérdések a szerbiai Hajdújárás központjában, ahol a helyi lakosoknál érdeklődünk a közelmúltban az embercsempészek között lezajló fegyveres konfliktusokról. A boltos a postáshoz, a postás a pékhez, a pék pedig megriadt, sejtelmes arccal a másik boltoshoz küld bennünket a település központjában, amikor a biztonsági helyzetről érdeklődünk. Már majdnem feladjuk a kérdezősködést, amikor egy, a posta előtt várakozó nő az iskola felé mutatva a következőt súgja nekünk: „Itt a falnak is füle van, keresgéljenek a falu túloldalán!”

A településen tapasztalható atmoszféra teljesen olyan, mintha Agatha Christie-nek, a krimi koronázatlan királynőjének egy regényébe vagy a Columbo tévéfilmsorozat egy epizódjába csöppentünk volna. A feszültséget tapintani lehet a levegőben. Főleg akkor, ha szóba hozzuk a témát, amiért újságíróként a helyszínre érkeztünk. A környék – amely felé az ismeretlen hölgy küld bennünket – ritkán lakott, a házak között gyümölcsfa-, szőlőültetvények vannak, s talán még a földút is gyakoribb, mint az aszfalt. Egy otthona kapuját éppen javító férfit szólítunk meg, aki csak azt követően kezd mesélni nekünk, hogy többször megígérjük: nem készítünk róla hangfelvételt vagy fotót.

– Akinek a háza előtt a kézigránátok korábban felrobbantak, állítólag szóbeli figyelmeztetést is kapott. Az embercsempészek kifigyelték, hogy a családfő gyakran panaszkodik a médiának, sűrűn hívja ki a rendőrséget, emiatt figyelmeztetésként dobtak kézigránátokat a házra. A történtek óta valami csoda folytán nem nagyon nyilatkozik – mondja a helyi férfi, hozzátéve, hogy természetesen minden hajdújárási tud a lövöldözésekről, de senki nem akar az említett idős emberhez hasonlóan járni a faluban, ezért nem válaszolnak nekünk.

Gergely Árpád

Gergely Árpád

Így változott meg tehát néhány év leforgása alatt a határ menti települések lakóinak élete. Békés, nyugodt, falusi körülményekből háborús állapotba csöppentek. Úgy, hogy nem tudnak ellene tenni semmit. A másik oldalról viszont ott vannak a bevándorlók, akiknek egy jobb, gyakorlatilag munkától mentes aranyéletet ígértek Nyugatról. Akik hátrahagyták családjukat, közösségüket, földrajzhoz kötött kultúrájukat, most pedig a bokrok között fekve, sárosan, az embercsempészek munkájában bízva várják az estét, s reménykednek benne, hogy nem ők lesznek a következő „hadköteles” jelöltek egy helyi bandaháborúhoz. Harmadik oldalról pedig ott vannak a nyugatiak, akik adómilliárdokat költenek közbiztonságuk szétforgácsolására, saját életük tönkretételére, a bevándorlók nyugdíjazására. A statisztikák világából az emberi sorsok, tragédiák világába kilépve akarva-akaratlanul is felmerül bennünk a kérdés: Mégis kinek jó mindez?

Nyitókép: Gergely Árpád