Isten mentsen meg attól, hogy ők hárman valakit a szájukra vegyenek! – utal az egyik kedves ismerősöm arra a három kolléganőjére, akiket állítása szerint a leggyakrabban egyszerűen csak három gráciaként emlegetnek a cégben, ahol dolgoznak, ugyanis ők azok, akiknek mindig mindenről megvan a sziklaszilárd véleményük, illetve – ahogyan az lenni szokott – mindig mindent jobban tudnak másoknál, még akkor is, ha az, amit tudni vélnek, köszönőviszonyban sincs a valósággal, ám olyankor sem szívesen szállnak velük vitába – mondja –, inkább rájuk hagyják, hadd legyenek boldogok a maguk vélt vagy valós igazságával, amelyben egymást, ha kell, a végletekig képesek erősíteni.
A hölgyek a legapróbb dolgokon is képesek felhúzni magukat vagy egymást, miközben tudatosan vagy ösztönösen arra törekednek, hogy hacsak lehet, a többiek körében is elégedetlenséget szítsanak, felemelve a szavukat bárki vagy bármi ellen, aki vagy ami körülveszi őket, aztán ha valaki nem nyitott arra, hogy hangot adjon az övékhez hasonló véleményének, sőt netán éppen azzal ellentétes gondolatokat próbál megfogalmazni, annak annyi, legalábbis ezt feltételezik, nyilván nem alaptalanul, bár mentségükre legyen szólva, nyíltan, szemtől szemben azért ritkán konfrontálódnak másokkal – már amennyire ez mentségnek tekinthető.
A legutóbb például annak kapcsán adtak hangot elégedetlenségüknek – meséli az ismerősöm –, hogy elfogyott az egyik a cég által folyamatosan ingyenesen biztosított háromféle kávé közül, és mivel nem tudták azonnal pótolni, hanem csak másnap, felháborodásuk egészen odáig jutott, hogy lépten-nyomon azt hangoztatták, a cég, amelyben dolgoznak, nem becsüli meg a dolgozóit, sőt egyenesen megalázóan bánik velük, hiszen még kávét sem képes biztosítani számukra. A gondolatmenet persze, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, folytatódott, azt azonban, hogy milyen módon, nem tudom, nem kötötte az orromra az ismerősöm, aki saját elmondása szerint szóvá tette a kolléganőinek, hogy nem érti, mi az oka az elégedetlenségüknek, hiszen neki például az előző munkahelyén semmilyen kávét nem biztosítottak ingyen, eleinte otthonról hordta magának, aztán, amikor beszereztek egy kávéautomatát, akkor a cégben vásárolta. Pénzért, a saját fizetéséből. Mégis örültek annak, milyen jó dolguk van, hogy a cég odafigyel rájuk, próbál tenni valamit a dolgozói kényelméért.
De vajon miként élnék meg az ilyen beállítottságú munkatársak a kínálkozó lehetőségeket az ún. szabad cégkultúrára épülő vállalatokban, amelyeknek irányelvei a szakemberek szerint három alappilléren, a szabadságközpontú gondolkodásmódon, a szabadságközpontú vezetésen és a szabadságközpontú szervezeten nyugszanak, vetette fel a kérdést az ismerősöm, abban azonban csakhamar egyetértettünk, hogy mindez aligha változtatna érdemben a hozzáállásukon, ugyanis az ilyen típusú emberek vélt vagy valós problémái jobbára önmagukból fakadnak, így a környezetükben bekövetkező változások aligha hoznának számukra valós eredményeket.
Ennek ellenére érdekes végiggondolni az említett cégkultúra egyik-másik elemét, mint amilyen például a nyitott könyvként működő menedzsment, aminek lényege az, hogy a cég dolgozói jól ismerik a vállalatuk anyagi helyzetét, és annak megfelelően tudnak önállóan dönteni egyebek között például arról is, hogy mennyit költsenek a céges bankszámláról. Mielőtt továbbmennénk, álljunk meg egy pillanatra! Gondoljunk a leggátlástalanabb, legenyveskezűbb munkatársunkra! Na, ugye! Ha tehát egy pillanatra megpróbálunk önkritikusak vagy még inkább önironikusak lenni, akkor joggal merülhet fel bennünk a kérdés: vajon mire és mennyit költenénk egy szabadon felhasználható céges bankszámláról mi, akik a nyomtatópapírt és az ásványvizet, sőt olykor még a toalettpapírt és mások reggelijét is képesek vagyunk eltulajdonítani a munkahelyünkről csak azért, mert úgy gondoljuk, hogy az nekünk jár?
Ez azonban természetesen csak költői kérdés, mint ahogyan az is, vajon milyen feltételeknek kellene megvalósulniuk ahhoz, hogy azok a bizonyos gráciák, akik nemcsak az ismerősöm, hanem látható vagy láthatatlan módon valószínűleg mindannyiunk munkahelyén jelen vannak, elégedettekké, kiegyensúlyozottakká, sőt urambocsá még mosolygósakká is váljanak?
