2024. június 24., hétfő

A magányos farkas elpusztul

– Amikor leesik a hó és fehér szelek fújnak, a magányos farkas elpusztul, de a falka életben marad. A civakodás ideje a nyár. Télen meg kell védenünk egymást, melegen kell tartanunk a másikat, egyesítenünk kell az erőinket – érvel irodalmi keretek között a közösség ereje mellett George R. R. Martin a legendás Trónok harca című regényében. Az idézet ma talán még aktuálisabb, mint valaha, hiszen az ezredforduló küszöbének átlépésével egy olyan világba csöppentünk, ahol az erős közösségek egyre inkább egy letűnt korszak hátramaradt, szükségtelen melléktermékeinek tűnnek csupán. A magányos „farkasok" száma egyre csak nő. A mostani évtizedbe csöppenve pedig olybá tűnik, a tél, azaz a veszélyek is megjelentek a nyakunkon.

A farkasok nagyszerű problémamegoldó képességgel megáldott állatok. Nem véletlen, hogy élőhelyeik csúcsragadozói voltak, amíg alul nem maradtak az emberrel vívott „versengésében". Sikerüket egyéni adottságaik mellett fejlett szociális intelligenciájuknak, csapatban való magas fokú szervezettségüknek is köszönhetik. A falkában ugyanakkor állandó rivalizálás folyik, amely által kialakul közöttük egy hierarchikus rangsor. A társadalmi létrán magasabb helyet elfoglaló egyedek ugyan több „javat" birtokolnak, ám felelősségük is nagyobb, mint a többieké. Egy-egy csoport élén egy alfahím és egy alfanőstény áll. Ők vezetik a bandát. A téli menetelések során az egyik vezető utat tör a hóban, amíg a gyengébbek a kitaposott úton lépkedve energiát spórolhatnak, amelyet a vadászat során hasznosíthatnak. A másik domináns egyed a falka végén menetel, szemmel tartva a csoportot, s ha kell, fellép az esetleges veszedelmekkel szemben. Ha valaki egyéni ambícióit a csapatérdek fölé helyezi, azt a társaság kirekeszti, s onnantól jó eséllyel halálra ítéltetett. Télen egyedül nem boldogulhat. Talán nem véletlen, hogy a farkasok oly sokszor megjelennek mítoszokban, mesékben, könyvekben, filmekben egyaránt, hiszen számos ponton hasonlítanak ránk, emberekre. Igényeljük a társaságot, a társadalmi megbecsülést, egyedül pedig – még ha néha azt is gondoljuk magunkról – képtelenek vagyunk boldogulni. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy világunk egyre inkább az individualizmus szürke, veszélyes ideája felé halad. Életünk valós közösségi térből egy digitális rendszerbe költözött át. Olyan világban élünk, amelyben mindenféle identitásunkat megpróbálják lerombolni. Vallási, nemzeti, sőt még nemi identitásunk is támadás alatt áll. A nemzetek megosztottak, a vallási közösségek kiürülnek, a családi kötelékek pedig fellazulnak. De miért támadhatják ezen értékeket? Talán azért, mert egy mindenféle önazonosság-tudatát levedlő, valós közösségi életet nem élő ember olyan, akár a gyökértelen fa: arra dől, amerre a szél fújja. Képtelen kritikai gondolkodásra, könnyebben manipulálható, és állítható a jelenkor fogyasztói társadalmát fenntartó szolgasori rendszerbe, s egy ilyen massza (a saját kárára) könnyebben válik a nagyhatalmi érdekek kiszolgálóivá.

Ha a globalizmus logikájával tekintünk az emberiségre, annyiban biztos különbözünk a farkasoktól, hogy a világ nagy hatalmú vezetői esetünkben nem védelmezik a gyengébbeket, nem törnek utat nekünk, és nem vigyáznak ránk a hátunk mögött. Ellenben ügyesen száműznek bennünket a magány sötét szobájába, amire csak akkor ébredünk rá, ha már beköszöntött a tél. Közösségeink fenntartása, erősítése nem más, mint létkérdés. Vagy, ahogy Kölcsey Ferenc mondta: „Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, mondhatnám, nem tehet sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges. Mit ér egy csepp víz? De milliomonként egyesült cseppek megdöbbentő erőt fejtenek ki."