Az Újvidéki Színházban kétszer is az évad színésze volt, színészi díjban részesült az 1999-es Vajdasági Hivatásos Színházak Szemléjén, 2002-ben pedig a kisvárdai Határon Túli Színházak Fesztiválján, a közönség szavazatai alapján a szabadkai társulat 2007/2008-as évadának legjobb férfi epizódszereplője lett. De a beszélgetés apropóját nemcsak ez adta, hanem az is, hogy Árpád legutóbb beugrott Péter Ferenc helyére a My Fair Lady című előadásba, illetve hogy ő is szerepel a társulat január 18-ára tervezett bemutató előadásában, a Gézagyerekben.
Milyen lesz ez az új előadás?
– Nehéz erre így hirtelen válaszolni. Érdekes maga a dráma, a maga keserűségével, sajátságos és nagyszerű humorával. Várjuk a fejleményeket, egy nagyon érdekes emberrel, Bérczes Lászlóval dolgozunk most együtt, akit már régóta ismerek, de még nem volt közös munkánk, és minden esély megvan rá, hogy a végeredmény jó legyen. Igyekszünk, azon vagyunk, hogy így legyen.
Van olyan színházi műfaj, amit különösen szeretsz?
– Biztosan van, de nehéz lenne megmondani. Ez szerintem hangulatfüggő. Szeretem nagyon a vígjátékokat, a szellemes dolgokat, de már egy ideje, az az igazság, nem erre vágyom, más dolgok jobban izgatnak. Butaság lenne azt mondani, hogy mélyebb dolgok, csak kicsit talán ráuntam a vígjátékozásra. Az utóbbi időben, éveket is mondhatnék, nagyrészt ilyen szerepek találtak meg, persze, a legutóbbi, az Equusban messzemenően nem nevezhető annak, ami jó is, talán egy másik irány kezdete. Most a magánéletemben más dolgok érdekelnek, és itt nem a családomra gondolok, hanem úgy általánosságban, gondolati síkon.
Erről még senkivel nem beszéltem. Milyen beugrani egy szerepbe egy másik színész helyére?
– Szeretem én az ilyen kihívásokat, mindig is szerettem. Persze, kissé hálátlan dolog erről bármit is mondani, mert az ember igyekszik a tőle telhető legjobbat nyújtani, és butaság lenne azt mondani, hogy az ember arra nem törekszik, hogy esetleg jobb legyen annál a másiknál, akinek a helyére beugrott. Hogy ez sikerül-e vagy sem, nem is annyira lényeges. Nagyon izgalmas kihívás volt, sajnálom, hogy ilyen formában került rá sor, de ugyanakkor ez egy olyan mennyiségű és minőségű, energiát igénylő feladat, amire – ha nagyképű akarok lenni, akkor azt mondom – nem mindenki képes. Volt már ilyen feladatom, először még nagyon a pályám kezdetén, aztán többször is. Érdekes, szeretem az ilyen adrenalinkúrákat. Gyakorlatilag idő nélkül, 1-2 nap alatt kell megcsinálni valamit, amihez ugyan kap az ember egy szövegkönyvet, egy videót, de ez olyan igazából, mint a fantáziaszex, de ez a gyakorlatban azért sokkal bonyolultabban működik.
Végül is magadra kell húznod egy mozgásrendszert, egy másik ember által megvalósított szerepet...
– Ha szemtelen akarok lenni, akkor mondhatnám, hogy ez valamilyen szinten talán könnyebb is, mert előttem van egy anyag, aminek kapcsán mindenképp meg kell jegyeznem, hogy egy nagyon jól elvégzett munka és egy zseniális alakítás, de amikor ezt megnézi az ember, akkor eszébe jutnak olyan apróságok, amikkel mindezt ő is ki tudná esetleg egészíteni. Más emberek vagyunk, ebből kifolyólag másként is csináljuk meg ugyanazt a szerepet. Hogyan jobban vagy rosszabbul, az nem is fontos annyira, nem versenyhelyzetről van szó.
Mit szólsz, ha mából visszakanyarodunk egy kicsit a tegnapokba? Nem hallottam soha, és személyesen is érdekel, hogy Csernik Árpádból hogyan lett színész?
– Pontról pontra soha nem alakult ki bennem az elhatározás. Magam sem tudtam, hogy mihez kezdjek, a 90-es évek elején ez nem is volt olyan meglepő. Disszidáltam Németországba, de egy hónap után úgy döntöttem, hogy nem tetszik, és inkább visszajövök. Középiskolás koromban foglalkoztam diákszínjátszással, ami nagyon izgalmas volt számomra, de az sem vonzott annyira, hogy abban láttam volna az életem értelmét, de hát jobb ezt csinálni, mint az utcán kallódni alapon jártam oda – persze, ez akkor nem volt tudatos bennem, csak így visszagondolva –, aminek köszönhetően lehet, hogy sok mindentől megmenekültem. '93-ban meg valahogy úgy jött, hogy izgatott is ez a dolog, bár nem igazán voltam én erre felkészülve, meg a katonaságot is meg lehetett ezzel úszni. Fölvettek, és amikor elkezdtem az akadémiát, akkor már tudatosult bennem, és látni véltem, hogy ez a helyes út, és ezt a mai napig így gondolom.
Akkor nem vesztetted el a színház iránti érdeklődésed, a kíváncsiság továbbra is ott motoszkált benned?
– Nem, nem, nem. Nagyon sok irányba elindultam már, volt, ahol én nem akartam továbbmenni abba az irányba, volt, hogy az irány nem akart engem, volt, hogy a körülmények nem úgy alakultak. A szabadkai Népszínház hivatalosan a második munkahelyem, de 7-8-9 színházban dolgoztam már összesen. Több alkalommal volt olyan tervem, hogy átmegyek máshová, de ezt a lépést eddig egyszer tettem meg, amikor Újvidékről Szabadkára szerződtem. Kicsit nyughatatlan lélek vagyok, mindig dolgozik bennem, hogy valami mást nézni, keresni. Próbálok rendezni is, de engem igazából maga a színészi munka érdekel, csak hát azt is nagyon sokféleképpen, sokféle emberrel lehet csinálni. Ha most fel kellene sorolnom a csaknem 70 előadás szerepei közül a kedvenceim, hát mindenféle szerep előkerülne, a legújabb kísérleti színjátszástól kezdve a legmegvetettebb, leglenézettebb, úgymond előadóművészetig minden előkerülne ebből a lajstromból.
Hogy gondolod, meddig lehet színész az ember? 80-90 éves koráig? Haláláig?
– Addig, amíg hagyják, hogy az legyen. Már évekkel ezelőtt is volt olyan, hogy nem éreztem magam színésznek, mert úgy tűnt, nem hagyják, hogy az legyek. Bár ez lehetett pillanatnyi depresszió is. Nem tudom, hogy 30 év múlva is ezt fogom-e gondolni, de most úgy érzem, hogy nagyon lehangoló lett az, hogy egy 60-70 éves ember, aki színész, elmegy nyugdíjba. Nem lehet ebből a szakmából nyugdíjba menni, én – ha élek még akkor – 80 évesen is szeretnék még játszani. Láttunk, látunk aggastyán színészeket, akik gyakorlatilag a színpadon halnak meg, és azt gondolom, hogy egy igazi színész így is képzeli el a története végét.
Árpád beszélgetésünk végén minden kedves Olvasónak kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánt, valamint ajánlja, hogy járjanak színházba, mert vannak, és nagyon jó színházaink vannak.
