Alig egy hónapja, hogy Engler Lajost, egy szerkesztőségi összejövetelen elhangzott bölcs gondolata miatt, a hétvégi rovatomban emlegettem. Mivel az nem volt egyedülálló eset, emlékszem egyre, amikor a fiatal újságíróknak kötetlen beszélgetés során kiselőadást tartott a diplomataközlemények nyelvezetéről, és felfedte a titkot arról, hogy miben különbözik, és egyáltalán mit kell pontosan érteni azon, „két elnök baráti eszmecserét folytatott”, illetve „baráti és szívélyes eszmecserét folytatott”, és arról is, miért áll a közlendőben, hogy „kölcsönös megértésről” vagy „kölcsönös megértésről és támogatásról” biztosították egymást. Jól megjegyeztem, és mondhatnám, vártam az alkalmat, hogy egy írásban mindezt ki is használjam.
Viszont még véletlenül sem erre az alkalomra gondoltam. Tudtam, hogy a 90. életévet már meghaladott Lajos nem örvend a legjobb egészségnek, az ősszel mesélte valaki, hogy látta Becskereken, de az egész nem hangzott drámainak, nem az világlott ki, hogy a halk szavú és kimért egykori híres sportoló ilyen gyorsan távozhat közülünk.
Engler Lajosról, ugyanúgy, mint egykori csapat- és játékostársairól, például Lóci Vilmosról és Demsár Lászlóról, már kisiskolás koromban tudtam, amikor érdekelni kezdett a kosárlabda, amikor például már rendszeresen jártam a telepi József Attila iskola pályájára, hogy a Partizan lányai (Micsa Mária, Ferenc Gizi, Turánszki Erzsi stb.) remekeltek a hazai bajnokságban, és az akkori Korać, Daneu, Gjergja… korosztály meccsei és sikerei kapcsán a közvetlen sportelődök, a hőskorszak legjobbjai is szóba kerültek. Lajost személyesen 1975 májusában ismertem meg, amikor a laphoz kerültem. Olyan helyet kaptam a szerkesztőségben, hogy az ablak felé mögöttem álló asztalsorban ő szerkesztette a reprezentatív művelődési rovatot Ládi Pityuval, Vida Daróczi Julival, Végel Lacival, Szöllősy Vágó Lacival, Pilcz Klárival… Később a külpolitikát bízták rá, amikor a korábbi, hasonlóan jó hírnevű rovattagság megritkult, és a fiatalokat kellett irányítani.
Röviddel az érkezésem után megbetegedett Albrecht János, és egy időre át kellett vennem a kosárlabdát, a júniusi belgrádi Eb-vel kapcsolatos munkával együtt. Gondoltam, írok egy sorozatot az Eb-k történetéről, és az egészet egy Eb-t megjárt veteránnal készült alkalmi interjúval vezetem be. Lajos ott volt kéznél, csak pár méterre tőlem. Rovattársaim nem biztattak, ami az ő kötélnek állását illeti, de nem kis meglepetésemre igent mondott. 45 évvel ezelőtt így első „profi” és szép emlékeket idéző interjúmat vele készítettem. Később, néhány évre rá, arra is sikerült rábeszélnem, hogy szálljon be a kosárlabdacsapatba a munkássportjátékokon. Ötven felett volt már, s az ötlet eleinte tetszett neki, de két meccs után már kilépett. Mit mondjak, a Forum csapata egyből gyöngébb lett. Mint ahogyan a szerkesztőség is, amikor Lajos nyugdíjba vonult, és most a vajdasági magyarság teljességében is, amikor kénytelen volt örökre itt hagyni bennünket.
