A ma már régmúltnak is nevezhető időkben, a múlt századi Jugoszlávia szocialista korában, a hatalom azt hirdette, hogy a sport és a testedzés egyenes arányban áll az egészséggel. Ez az időszak sokak számára – engem is beleértve – az ifjú életéveket jelentette, ezért is fontos az alábbi sorok esetében.
Utólag már tudjuk, hogy ez az állítás nem felelt meg éppen a teljes igazságnak, legalábbis az élsport jelentett gyakran veszélyt az egészségre, de az országos kiterjedésű hadjárat eltekintett ettől, és nemcsak a versenysport bázisa és színvonala növekedett nagy ütemben, és a sport számos válfaját övezte kimondott népszerűség, hanem az egész ötlet kiterjedt a hagyományossá vált, például az ifjúság napja alkalmából rendezett tornászbemutatókra, továbbá a lépcsőzetes felépítésű, többszakaszos iskolai, főiskolai, munkás-, hadseregi stb. sportra, nemkülönben a köztársaságok és a tartományok ifjúsági bajnokságaira is.
Sportolt tehát apraja-nagyja, és általában szemet hunytak az apróbb negatív jelenségek felett, amikor a diák- vagy munkássport-játékokon a győzelem reményében gyakorlattá vált az aktív sportolók szerepeltetése.
A sport és az egészség feltételezett és hirdetett kölcsönössége jelentősen kihatott az akkori néphadseregre is, mert annak a testi épség fontos előfeltétele volt, azonkívül éretté válást és további számos pozitívumot hirdetett a besorozás ellenében, amiért a sporttal együtt a hadseregnek sem volt jelentős mértékben ellenzője, noha egy bizonyos százaléknyi, sokáig állandó, idővel azonban növekvő számú ifjonc minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a sorkatonaság „örömeit”.
Az emberek lassan egyre nagyobb számban átláttak a szitán, világossá vált, hogy az élsport elanyagiaskodott, a tömegsport is kinőtte magát az egészség keretei közül, és legjobban tette, aki a sétára, a laza futásra és a rendszeres, de könnyebb tornagyakorlatokra váltott.
Aki leszolgálta a katonaidőt – ennek visszaállítása is lehetséges –, könnyen rájöhetett, hogy igazából egy évet vagy valamivel többet veszített az életéből, és hogy a fiatalok zöme angyalbőrben semmi hasznos tudást nem sajátított el. Vonatkozott ez az élsportolókra is, akiknek a pályafutása a sorkatonaság miatt gyakran derékba tört. Egyesek ugyan alkalmat kaptak arra, hogy a hadseregben is ugyanúgy eddzenek és versenyezzenek, mintha semmi sem változott volna, vagyis feltehető a kérdés, hogy minek hívták be őket egyáltalán, sokan azonban leszerelés után vért izzadva sem szerezték vissza korábbi formájukat.
A hadseregben csak névlegesen fektettek nagy hangsúlyt a sportra és a testedzésre, hisz sokan tapasztalatból tudjuk, mennyire értelmetlen például az atletizálás a nem megfelelő öltözékben és elsősorban a súlyos bakancsban. Aki azt csinálta, komoly esélye volt távolugrásban a lábszárfeszítő izmok sérülésére, az pedig nehezen érthető, hogy miért számított követelménynek az 5:25 perc az 1500 méteres futásban, ami bakancsban a túlnyomó többség számára megoldhatatlan feladat.
