Rólunk, újvidékiekről nem lehet állítani, hogy nem láttunk elsőrangú női kosárlabdát. Gyerekkorom óta néztem a jobbnál jobb és sok szurkolót vonzó meccseket. Állandó volt a kínálat, hisz a múlt század 60-as évei táján a József Attila iskola betonpályáján a telepi Partizan lányai játszottak kimondottan jól a kicsi, de rendre telt nézősorok előtt, azután az Egységben, majd a kábelgyár csarnokában a Vojvodina lányai szórakoztatták hétről hétre a kosárlabda ínyenceit, s mindenekelőtt a vásárcsarnokban tartották meg éveken át a Magyar Szó-kupát a legjobb szovjet, olasz, csehszlovák, bolgár, magyar, francia és persze hazai kosarazónőkkel.
Hogy lehessen jó kosárlabda, ahhoz kellettek az edzők. Például Rátgéberék, de nem voltak egyedül, hanem seregnyi további mester társaságában, akik átadták a tudásukat, és játékosokat teremtettek: Véger Mária, a Pavlik lányok, Tóth Szönce, Gaál Irén, Micsa Mária, Ferenc Gizi, Stanka Stošić, Ankica Bašić, Turánszki Erzsi, Jasmina Perazić, Slobodanka Tuvić, Spomenka Cving, és még sorolhatnám azokat is, akik vidékről jöttek ide (Anitics, Francia, Vígh, Mandić, Ilić stb.), közben félő lenne, hogy úgyis kihagyok néhányat, akinek a neve e sorba kívánkozna.
A telepi meccsekre az emberek az ismerős szomszéd lányok miatt jártak, később Málcsi kedvéért tolakodtak a szurkolók, mert amit ő művelt, azt bizony látni kellett.
S nemcsak a minőségről maradtak fenn emlékek, hanem a kiváló hangulatról is, amiről az alábbi pajzán mese szól. Adódott ugyanis, hogy egy alkalommal, amikor a spliti lányok vendégszerepeltek, az edzőjük hangosan látta el tanáccsal az egyiküket. A kimondottan helyes lányt Jozefinának hívták. Ha az olaszoknál és ezáltal a dalmátoknál a József becézve Pino, akkor a női változatban csak az utolsó betű, az o helyett a kerül oda. Az edző pedig éppen úgy szólította. Több sem kellett a telepi legényeknek, éltek az alkalommal, és torkuk szakadtából ismételgették: „Hajrá, P..a!” A többi néző röhögött, a splitiek, főleg Jozefina, semmit sem értettek az egészből. A legfontosabb, hogy a Partizan nyert, a telepiek pedig jól szórakoztak.
Sok év telt el az újvidéki női kosárlabda látványos napjai óta. Kiderült, hogy az újvidékiek színvonalas meccseket nemcsak saját városukban, hanem már a tv-ben sem láthatnak. A napokban tartották meg ugyanis a női kosárlabda-Eb-t. Pontosan az történt, amit vártam is. Vagyis semmi szinten semmi jó. Ezért felmerül bennem két kérdés. Miért állítják egyáltalán az emberek, hogy a sport manapság már nem a minőségről szól, hanem csak szórakoztatóipari tevékenység, sima látványosság, show-műsor, és csak az anyagi oldal számít? Lehet, hogy más sportoknál így van, az európai, főleg szerbiai női kosárlabdában azonban nem. Ki látott ugyan az Eb-n bármilyen attrakciót, bármi szórakoztatót? Mert ha nem látott, akkor meg kérdem: hova tűnt a fenti állításban az ellenkező végletbe sorolt minőség?
