„Meg kell tanulnia, hogy nem körülötte forog a világ!” Ezt a mondatot sokan mondják ki egy-egy nehéz nevelési helyzetben, és valószínűleg gyerekként is hallottuk már. Elhangzik, amikor a gyerek nem akar várakozni, türelmetlen, nem akar osztozni, vagy azt szeretné, hogy valami pontosan úgy történjen, ahogyan ő elképzelte. Gyakran akkor is előkerül, amikor egy gyerek nagyon erőteljesen fejezi ki a kívánságait, és a felnőtt úgy érzi, ideje megtanulnia alkalmazkodni másokhoz.
A mondat mögött valóban van egy fontos nevelési szándék. A gyereknek fokozatosan meg kell tanulnia, hogy más embereknek is vannak érzéseik, szükségleteik, határaik és szempontjaik. Nem történhet mindig minden úgy, ahogyan ő szeretné, és egy családban vagy közösségben sem lehet minden döntést egyetlen ember igényeihez igazítani. A társas együttéléshez szükség van arra, hogy megtanuljunk várni, figyelembe venni másokat, elfogadni a nemet, alkalmazkodni, és idővel azt is felismerni, hogy ugyanazt a helyzetet egy másik ember egészen másképpen élheti meg.
Az azonban, hogy a gyerek körül forog-e a világ, túlságosan leegyszerűsíti ezt az összetett kérdést. A fejlődés során a gyerekek fokozatosan sajátítják el azt a képességet, hogy egy helyzetet ne csak a saját szempontjukból tudjanak értelmezni, hanem mások nézőpontját is felismerjék és figyelembe vegyék. Ez nem egyik napról a másikra történik, és nem is pusztán abból áll, hogy a felnőtt elmagyarázza a gyereknek, hogy másoknak is vannak igényeik. Ahogyan a járás vagy a beszéd fejlődésében is szükség van érésre, úgy a perspektívaváltás és az önszabályozás is fokozatosan fejlődő képesség. A felnőtt környezet feladata ebben nem az, hogy minden helyzetet külön tanítási alkalommá alakítson, hanem hogy olyan tapasztalatokat és kapcsolatokat biztosítson, amelyekben a gyerek újra és újra megtapasztalhatja: az ő szempontja fontos, de másoké is az.
A viselkedést könnyű úgy értelmezni, mintha a gyerek csak a saját szempontját látná. Ilyenkor azonban érdemes egy lépéssel hátrébb lépni, és megnézni, mi történik valójában. Például a család bevásárolni megy, a gyerek meglát valamit, amit nagyon szeretne, a szülő pedig nemet mond. A gyerek először kérlelni kezd, majd egyre dühösebb lesz, végül sír, kiabál, esetleg teljesen kiborul. Kívülről könnyű azt mondani: „Ezért nem szabad engedni. Meg kell tanulnia, hogy nem kap meg mindent.” Csakhogy a viselkedés egy tünet, nem tudjuk belőle automatikusan megmondani, mi történik a háttérben. Lehet, hogy a gyerek valóban megtanulta, hogy kitartó követeléssel néha eléri, amit akar. De az is lehet, hogy éhes, fáradt, túl sok inger érte, hosszú volt a nap, és abban a pillanatban már kevésbé tudja szabályozni a csalódottságát. Egy fáradt, éhes vagy túl sok ingerrel terhelt gyerek kevesebbre lehet képes, mint egy kipihent. Ezért érdemes a viselkedés mögé is nézni. Ha valóban egy kialakult követelőző viselkedési mintát látunk, azt másképpen érdemes kezelni, mint amikor egy fáradt, túlterhelt gyerek egyszerűen már nem tud megbirkózni a helyzettel.
Ez nem pusztán elméleti különbség, mert befolyásolja azt is, hogy mit teszünk. A szülői következetesség nem azonos azzal, hogy minden nehéz helyzetet végig kell vinnünk csak azért, hogy a gyerek megtanulja, nem ő irányít. Ha egy esti bevásárlás előtt azt mondjuk a gyereknek, hogy egyetlen nyalánkságot választhat, miközben már látjuk rajta, hogy nagyon elfáradt, akkor nekünk is érdemes mérlegelnünk. Ha rosszul mértük fel a helyzetet, és a gyerek a boltban kiborul, dönthetünk úgy is, hogy most megvesszük neki azt, amit szeretne, és segítünk neki megnyugodni. Egy-két esetből nem fog belsővé válni, hogy mindent ki lehet követelni. A kérdés az, milyen minta ismétlődik a hétköznapokban, mert a gyerek nem egyetlen bevásárlásból tanulja meg, hogyan működik a világ, hanem az ismétlődő tapasztalatokból épít fel viselkedési és kapcsolati mintákat.
A gyereknek arra is szüksége van, hogy megtapasztalja: amikor kiborul, amikor már nem tudja jól szabályozni a csalódottságát vagy a fáradtságát, a felnőtt nem hagyja magára. Ilyenkor lehet, hogy előbb megnyugtatásra van szüksége, és csak később érdemes visszatérni ahhoz, amit tanítani szeretnénk neki. A vigasztalás nem a határok feladását jelenti. A gyerek megtapasztalhatja, hogy az érzései elférnek a kapcsolatban, miközben mások határai és szükségletei is érvényesek. A két tapasztalatnak együtt van igazán jelentősége. A cél nem az, hogy a gyerek önmagát helyezze mindenki elé, és az sem, hogy megtanulja háttérbe szorítani saját szükségleteit. Fontos figyelembe vennünk, hogy nem a szóbeli utasítások és a kikényszerített szabálykövetés fog belsővé válni, hanem az a mintázat, amelyet a gyerek megél és megtapasztal. Ha a gyerek a boltban sóvárogva vágyakozik az áhított apróság iránt, de azt nevelési szándékból sosem kapja meg, vagy csak több kiborulás után, abból valószínűleg nem azt fogja elsajátítani, hogy a pénzt nem szórjuk felesleges dolgokra, hanem azt, hogy a felnőttre nem számíthat a számára fontos helyzetekben. A megoldás nem a kívánságok vég nélküli teljesítése, hanem a gyerek életkorához és érettségéhez igazodó mindennapok szervezése.
Nyitókép: Pixabay.com
